Nincs itt semmi látnivaló

Vincent Gallót leginkább két dolog miatt szoktuk szeretni. Az egyik a vicces alakítása az Arizónai álmodozók-ban, a másik pedig a Buffalo 66 című filmje, amelynek zsenialitásához nem férhet kétség. Gallóval szívesen foglalkozik a sajtó, mert mindig elő tud állni valami agyament marhasággal (meginterjúvolja saját magát, a honlapján árulja a spermáját, stb.), és amíg a legtöbb hollywoodi színész kímérten és udvariasan nyilatkozik a kollégáiról, ő hajlamos részletekbe menően ócsárolni azokat a színészeket és rendezőket, akikkel együtt dolgozott.

Delfine Bafort 

Excentrikusságára az is jó példa, ahogy új filmje, a Promises Written in Water velencei bemutatkozását intézte. Semmilyen információt és egyetlen fotót sem adott ki a filmről, az interjúkérelmeket nem egy PR-cég bírálta el (ahogy az lenni szokott), hanem a [e-mail] címen kellett próbálkozni, de végül sem ő, sem a másik főszereplő nem volt hajlandó nyilatkozni egyetlen riporternek sem, sőt még a szerda délre meghirdetett sajtótájékoztatót is lemondták az utolsó pillanatban.

Ez a titkolózás akár izgalmas is lenne, ha a film akárcsak egy kicsit is figyelemreméltó, de sajnos nem az. A Promises Written in Water egy elveszett kísérleti filmre hasonlít a hatvanas évek közepéről, ami sok fű és még több Warhol-film hatására készült. Se füle, se farka művészi onanizálás, amelyben kínosan béna improvizált dialógjelenetek váltakoznak olyan érdekfeszítő snittekkel, hogy Vincent Gallo három percig köröz egy szobában, vagy Vincent Gallo lemos egy kocsit. A vetítés alatt kínomban már azt kezdtem el strigulázni, hogy hányszor gyújt cigarettára Gallo a kíméletesen rövid, 72 perces játékidő alatt (11-szer).

Központi jelentnek talán azt az éttermi beszélgetést tekinthetjük, amelyben Gallo elmondja partnerének, hogy felhívta Colette nevű barátnőjét, aki Thaiföldre utazik egy 55 éves férfival. Utána Gallo megismétli ezt az infót, aztán megismétli még egyszer, és még egyszer, és akkor azt gondoljuk, hogy milyen vicces, hogy már negyedszerre mondja el pontosan ugyanazt, de akkor még elmondja hétszer.

Delfine Bafort a velencei filmfesztiválon

Úgy tűnik, hogy Gallo már normális színészeket sem tud maga köré gyűjteni, és ezért kellett a női főszerepet egy Delfine Bafort nevű holland modellcsajra bíznia. Az egy dolog, hogy Bafort a legminimálisabb szinten sem tud színészkedni, de pechjére még érdekes arca sincs, és semmi sem tükröződik a szemében. Fájdalmas nézni, ahogy az improvizált részekben vergődik Gallo mellett (sajnos jó szöveg se jut eszébe), talán csak abban az egy rövid beállításban tud valami zsigerit felvillantani, amelyben törzsi technózenére hajigálja a tagjait, mint egy beszpídezett csimpánz. Bár arról is csak az jutott eszembe, hogy a Buffalo 66-ben Christina Ricci tánca ezerszer ütősebb volt.

A legszomorúbb az egészben, hogy még azt sem tudom elhinni, hogy ez a film Gallónak tetszik. Tényleg azt gondolná, hogy 2010-ben ez a ködös fekete-fehér képekben elővezetett fáradt szenvelgés egy releváns művészi kinyilatkoztatás? Mit akar ezzel közölni? Maximum annyit, hogy hülyék vagyunk, hogy ezt nézzük.