A Rajk-ügy

 

Szász Béla: 1956. október 6.

(részlet)

1956. október 1-jén a Krímben vadászatot rendeztek a Szovjetunióban vendégül látott jugoszláv államfő tiszteletére. Moszkva nyájas buzgalommal igyekezett Tito marsallt békíteni, és természetesen a jugoszláv-magyar viszonyt is rendezni, hiszen a Rajk-perben elhangzott rágalmak óta Rákosi bukásáig Belgrád és Budapest között a feszültség alig csökkent. Ezért a szovjet államférfiak Rákosi utódját, Gerő Ernőt a Krímbe rendelték, hogy az új magyar pártfőtitkárnak alkalmat nyújtsanak a kiengesztelés félhivatalos kezdeményezésére.

Gerő hazatérte után, feltehetőleg a krími eszmecsere egyik eredményeképpen, végre október 6-ra kitűzték Rajk László és három kivégzett társa: Pálffy György, Szőnyi Tibor és Szalai András temetésének napját. A magyar pártvezetők mindeddig nemcsak az időpontot halogatták, hanem ravaszkodó lócsiszárok színvonalán és modorában alkudoztak az áldozatok özvegyeivel, kivált pedig Rajk Júliával. A krími tárgyalás után azonban kénytelen-kelletlen beadták derekukat. Lemondtak arról, hogy Rajkot csupán néhány meghívott jelenlétében suttyomban földeljék el, de arról még a temetés előestéjén is perlekedtek, kik búcsúztassák a rehabilitáltakat. Mert Rajk Júlia ragaszkodott ahhoz, hogy ne csak a párt hivatalos képviselői tartsanak hivatalos beszédeket, hanem férje egyik vádlott-társa is szólhasson néhány szót. Erre történetesen engem kért meg. Nem mintha Rajk László legbizalmasabb barátai vagy munkatársai közé tartoztam volna, hanem mivel a per előkészítésekor a körülmények találkozása és - visszatekintve szerencsésnek mondható - impulzusaim megkíméltek attól, hogy a színjáték rendezőinek eszközévé, kellékévé legyek, és nyilvánosan vallomást tegyek Rajk László ellen.

A szertartás előtti napon késő délután Kiss Károly felkutattatott a városban, a pártközpontba kéretett, és előzékenyen kocsiját küldte értem. Kiss a sztálinisták ama szárnyához tartozott, amely magától Rákositól személyi és taktikai okokból igyekezett ugyan szabadulni, de bármi változástól a maga hatalmi helyzetét féltette. Kiss gyanakvó ellenszenvvel tekintett a legtöbb rehabilitáltra, rám külön is, mert nemrég utasítottam vissza a népművelési miniszterhelyettes hivatalát, kijelentvén, hogy elvi és erkölcsi okokból a kormányzattal nem működhetem együtt. Legkevésbé se csodálkoztam ezért, amikor az egyébként is merev Kiss az ellenségnek kijáró ridegséggel közölte a Központi Vezetőség határozatát: nem adnak nekem módot arra, hogy a ravatalnál mint Rajk vádlott-társa beszéljek, legföljebb egyetemi kollégájaként szólhatnék, azt is csupán akkor, ha szövegemet előbb a pártközpontnak bemutatom.

A temetést rendező funkcionáriusok aligha kételkedtek abban, hogy nem vethetem magam alá előzetes cenzúrának. Ezt a föltételt főként azért szabhatták, mert ürügyet kerestek a Rajk Júliával már megkötött alku kijátszására. Megnyugtattam tehát Kisst, ha átlátok is a szitán, karhatalmat igénybe vennie aligha lesz szükséges, hogy a szónoki emelvény közeléből eltávolítson, annál kevésbé, mivel ilyen szomszédság megtiszteltetésére nem is áhítoztam. A cenzúra kikötése természetesen elfogadhatatlan, amit csupán azért sajnálok, mert így és ilyen áron nem teljesíthetem Rajk Júlia kívánságát. Ezzel otthagytam a pártközpontot, és nem vettem igénybe Kiss újra felajánlott kocsiját.

Mivel a nyilvános fellépés mindenkor félszeg riadalommal töltött el, és - megvallom - még azokban se bíztam, akik bizalmat érdemeltek volna, szinte megkönnyebbültem, hogy nem kényszerülök a hivatalos szónokokkal egy levegőt szívni. Tudomásul vettem tehát a pártvezetők ügyeskedését, olyan ember vállrándításával, akit semmiféle rókafogás nem lephet már meg. De nem így Rajk Júlia.

Férfit megszégyenítő elszántsággal, eréllyel és lelkierővel küzdött már kiszabadulása óta, hogy a halott Rajk Lászlónak és fiának, a gyermek Rajk Lászlónak elégtételt szerezzen. Júliát nem annyira politikai indulatok fűtötték; nem feltűnésre, közéleti szerepre pályázott, de hajtotta a valóságos személyhez kapcsolódó emberi szolidaritás szenvedélye, ami egykor őt is a kommunistákhoz vezette, és amitől jó időre őt is a kommunista párt tiltotta el. Ezért abba se törődött bele, hogy férje vádlott-társai csak némán állhassanak a koporsók előtt. Még az éjszaka folyamán felcsengette Kiss Károlyt, és felvilágosította a szótartás erkölcstanának alapelemeiről. Bár a sarokba szorított Kiss egyedül nem merte vállalni a döntés felelősségét, Rajk Júlia nem nyughatott, és keresztül is vitte akaratát. Másnap, noha csak néhány perccel a szertartás kezdete előtt, mellém lépett Mező Imre központi vezetőségi tag, aki a centrista csoport Nagy Imrével rokonszenvező szárnyához tartozott, és közvetlen hangon, de hivatalosan is közölte, hogy a Központi Vezetőségnek már nincs kifogása az ellen, ha felszólalok, mondanivalóm ellenőrzéséhez pedig nem ragaszkodik...

(Szász Béla: Minden kényszer nélkül. Egy műper története. Bp., Európa Könyvkiadó-História, 1989, 337-344.)