Hiányzik az életemből a boldogság

Tanácsadónk Szendi Gábor klinikai szakpszichológus. Ha szeretnéd megosztani valakivel gondjaid, tanácsot szeretnél kérni, fordulj hozzá e-mailben.

Kedves Szendi Úr!

Sajnos elég sok problémával küzdök, úgy érzem, külső segítségre van szükségem, mert nem tudok vele egyedül megbirkózni. Persze ezek egymással összefüggnek, egymásból következnek.

A párom hét éve otthon van. Előtte egy nagyvállalat vezérigazgatója volt. Privatizáció, munkahelymegszűnés. Rengeteg pályázaton vagyunk túl, rengeteg visszautasításon, most 58 éves. Több ismerőst is megkeresett, sajnos eredménytelenül, senki sem segített, így hét éve munkanélküli. Egyedül, őrlődve tölti a napjait. Önálló vállalkozásba nem kezd, mondván, rendkívül kockázatos, amíg a bankban tartott pénzből havonta biztos kamat van, addig nem szabad bizonytalan, számokkal alá nem támasztható nyereségességgel nem biztató vállalkozásba fogni.
Ez alatt a hét év alatt a párom egy önbizalommal telt, magabiztos, határozott emberből - akire mindig felnéztem, aki a példaképem volt - egy bizonytalan, kétségekkel teli, határozatlan, szorongó ember lett. Az önbecsülése a föld mélyén van, nagyon-nagyon mélyen.

Néhány hónappal ezelott meghalt a kutyánk. Mindkettőnkhöz nagyon közel állt. Hirtelen, egy hét alatt egy végzetes betegség következtében halt meg. Rá egy hétre meghalt a párom bátyja. Ezek a történések teljesen a padlóra küldték. Extrém magas vérnyomással kórházba került. Az intenzív osztályon napokig kezelték, 3-4 nap után tudták levinni a vérnyomást elfogadható tartományba. Azóta gyógyszereket szed. És innentől indult a következő probléma. A gyógyszerek hatása. Naponta nyugtatókat és vérnyomáscsökkentő gyógyszereket szed.

Nagyon fontos dolog az életében a tenisz. Évtizedek óta rendszeres játszik, hetente 4-5 alkalommal. A betegsége miatt ki kellett hagynia másfél hónapot. Nehezen viselte, de az tartotta benne a lelket, hogy majd újra visszatérhet.
Már teniszezhet, azonban itt jelentkeztek az újabb problémák. Valószínűleg a gyógyszerek hatása miatt egyáltalán nem úgy megy a tenisz, ahogy szeretné. Azt mondja, sajnos fejben nincs ott egyáltalán a pályán. Rendszeresen jár most is, de éppen tegnap mondta, hogy neki nem szabad pontra játszania, mert úgy még annyira sem megy, mintha csak ütögetne. Egy ilyen mondatot a szájából soha nem tudtam volna elképzelni. Neki mindig annyira fontos volt a megmérettetés, és még fontosabb a győzelem.
Rengeteg amatőr tornán részt vett, rengeteg tornagyőzelem van a háta mögött. És egy-egy edzés után is szinte mondhatom, mindig győzelemmel a háta mögött jött haza. Most pedig van ez, hogy még a tenisz sem megy. Ezen problémák után, úgy érzem, nagy a baj.

A gyógyszerek miatt vigyáznia kell az étkezéssel, alkoholt nem fogyaszthat. Nem mondom, hogy rendszeresen alkoholizáltunk, de hétvégenként bizony egy-egy étkezéshez jólesett egy finom pohár bor vagy sör. Jelenleg ez sincs. Teljesen kedvetlen, el van keseredve. Természetesen ez a kettőnk kapcsolatán is meglátszik. Nem tudok semmit sem úgy csinálni, hogy az megfeleljen neki. Mindig fáradt, sohasem jókedvű. Nincs kedve sehova sem menni. Az összes barátom, barátnőm szerinte egy idióta.

És itt jövök én. Szeretnék segíteni neki, de fogalmam sincs, hogyan tegyem. Mivel vigasztaljam, mi az, ami erőt adhatna neki? Én dolgozom, naponta 8 órát. Igyekszem. 4 óráig dolgozom, rohanok haza. Ha 10 perccel később érek, már komoly gond van, hogy hol jártam.
Neki van két felnőtt gyereke. Nekem egy sincs. 35 éves vagyok, és 9 éve élünk együtt. Soha nem akart gyereket, valóban nem hitegetett. Azonban néhány éve én nagyon fontosnak érzem, hogy legyen gyerekem. Ő ettől mereven elzárkózik. 1998-ban volt egy terhességmegszakításom, azt hittem, hogy ha kiderül, hogy terhes vagyok, ő is örülni fog neki, nem így történt. Megöltem a gyerekemet, akit a legjobban kellett volna szeretnem. Fájdalom még ma is.
Hatalmas irigység van bennem, ahol kisgyerekeket látok. A volt legjobb barátnőm szült márciusban. Amióta megtudtam hogy terhes, egyszerűen nem tudok, nem akarok vele találkozni. Igaz, ebben más okok is közrejátszottak, de ha jól magamba nézek, ez az igazi ok, hogy nem akarom másnak a boldogságát látni. Nem akarok kisbabát látni, homokba akarom dugni a fejem, nem akarok fájdalmat magamnak.
Nem vagyok a munkámmal sem teljesen elégedett. Ma, amikor mindenki arról beszél, hogy tele van feladattal, rengeteget kell dolgozni, én úgy érzem, nem használom ki magam. Ülök a munkahelyemen, ellátom a feladatomat, de ez kevés. Kevés munka, egy irodában, nehezen múlik az idő, van mód rágódni a bajokon. De persze örülni kell annak, hogy egyáltalán van munkahelye az embernek. És csak akkor váltani, ha van jobb. És sajnos jobb nincsen. Több próbálkozásom volt, de nem változtattam, mert nem előre tudtam volna haladni. Pedig úgy érzem, többre lennék képes. Várok a lehetőségre. Sem karrier, sem gyerek. Ez az igazi!

Elhagyhatnám egy újabb kapcsolat reményében. De most? Amikor neki is szüksége van rám! Amíg jó volt, amíg vezető beosztásban volt, amíg sok pénz volt, addig barátnő voltam, de amint baj van, lelépek? Erről ismerszik fel egy barát? Egy társ? Egy ember? Nem hiszem. A biológiai órám nap mint nap jelez: "Tégy valamit, mert az idő visszafordíthatatlan!"

Nem tudom, mit tegyek. Nem akarom magára hagyni. Azt a kicsi lelket, ami még van benne, én tartom. Nem tudom, meddig sikerül. Teljesen bezárkózott.
Az a baj, hogy mindketten magunkba forduló, szorongó, bezárkózó emberek vagyunk, és igazán nem tudunk a másiknak segíteni. Nem tudjuk egymást felrázni, hogy "Hé! Örülj annak, hogy süt a Nap, hogy élsz!" Ez sajnos nem megy.

Egy hete új kiskutyánk van. Az előző halála után el sem tudtuk képzelni, hogy újabb kutyánk legyen. De most itt van. Megbeszéltük, hogy lesz. Azt is megbeszéltük, hogy előtte elmegyünk kirándulni, külföldre. Évek óta vágyam Skócia. Kiválasztottuk, és megbeszéltük, hogy még a kiskutya megérkezése előtt elmegyünk. Mi lett belőle? Nem mentünk, mert azt mondta, hogy a gyógyulása miatt úgy érzi, a kiskutya fontosabb lenne, mint az utazás (ugyanis a kiskutyát az utazás utánra terveztük), és minél előbb jöjjön a kutya. Beleegyeztem, mert nekem is fontos, hogy ő meggyógyuljon, azonban megint azt éreztem, hogy én sehol sem vagyok. Az én vágyaim nem számítanak.

Többször próbáltam beszélni vele ezekről a dolgokról. A gyerek-kérdést már nem feszegetem, mert akkor hónapokra megint magam alá kerülök, nekem is jobb, ha nem beszélek róla. Arról, hogy azt érzem, hogy önző, hogy elsősorban és másodsorban is magára gondol, ezen is jól felháborodik, mert szerinte nem így van.
Őszintén szólva nem tudom, mitévő legyek. Elsősorban neki szeretnék segíteni. Ki kellene találni valamit, amiben hasznosnak érzi magát, amit örömmel csinál, de mi legyen az?

Tanácstalan vagyok. Az egész jövőnket és a saját jövőmet illetően is. Hogyan tovább? Úgy érzem, csak túléljük a mindennapokat ahelyett, hogy megélnénk. Kettős érzés van bennem, egyrészt nem akarom őt magára hagyni, másrészt a saját életem, amit nem így képzeltem. Mert hiányzik belőle mindaz, ami olyan boldoságféle lenne.
Nem is tudom, mit várok Öntől, hiszen munkát nem adhat a páromnak; mert azt hiszem, ez jelenthetne valamelyest megoldást.

Köszönöm a válaszát.