Bokor-lélek, állattestvér

Modern világban élünk. Az álmaink ennek ellenére igen ősi dolgokról tudnak, olyanokról, amelyek már kikoptak az évezredek során a mindennapjainkból, és a nappali tudatunkból. Így beszélnek az álmaink nekünk a bokor-lelkünkről, az állattestvéreinkről is.

A ma élő természeti népek nyomokban még tudnak erről a jelenségről. E szerint a fiatal serdülőknek valahol a pusztában, a bokros területeken magányban kellett eltölteniük pár napot, és figyelniük egy állat vagy növény megjelenésére odakint, vagy bent az álmaikban. Azaz meg kellett találniuk a maguk bokorlelkét, az állattestvérüket, amihez azután mágikus azonosulás kötötte őket. Amíg a fiatal nem találkozott a maga bokor, illetve állatlelkével, addig senkinek sem számított a közösségben. Ha megtörtént a találkozás, akkor a közösség vénei már beavatták a serdülőt a szentségekbe: a szexualitás rejtelmeibe és a halálba.

Hasonló motívumot mutatnak a népmesék is, amikor is a legkisebb fiúnak a legsatnyább gebét kell választania, majd tüzes parázzsal kell varázs-lóvá (azaz mágikus képességűvé) tennie az állatot, vagyis a saját ösztönszféráját kellett magasabb tudatossági szintre ugrasztania, és ez által volt képes mindentudóvá, mindenlátóvá, legyőzhetetlenné válni. Az álommegfigyelések szerint ezek a beavatásfázisok mind a mai napig lejátszódnak a lélekben.

Az álmodó leginkább a természetben (erdőben, víz mellett, hegyeken) találkozik az álmában egy állattal, amely embernyelven képes szólni, illetve mondhatjuk, hogy az álmodó áll ekkor már azon a személyiség-fejlettségi fokon, hogy érti az állatok nyelvét, vagyis képes érintkezésbe lépni saját ösztöndinamikájával.

Érdemes elgondolkodni azon, hogy az ókori mítoszokban (görög, egyiptomi) az istenek maguk is állatalakban jelennek meg, illetve átmenetet mutatnak az emberi forma felé. Az állat, a legmélyebb, a legalantasabb, egyben a legmagasabb, a legszellemibb, azaz isteni is.