Önfeláldozó férfiak márpedig vannak

Bárcsak tudnák a nők férfiszemmel látni a világot, férfiaggyal gondolkodni néhány helyzetben! Addig, amíg erre nincs mód, inkább kérdezzünk meg egy pasit, hogy ő hogyan látja helyzetünket.

Szia kedves Facér Pasi!

Banális történet: már régóta tönkrement házasságban élek, olyan társas magányban. A férjem és én közöttem már csak a fedél közös. Ez is csak azért van, mert nem tudunk normális lakásmegoldást találni.

Úgy egy éve megismerkedtem egy férfival, akibe beleszerettem, és nagyon el tudnám vele képzelni az életem. Már nem vagyok olyan fiatal, és érzem, hogy ez az érzelem részemről nagyon mély és komoly. A gyerekem már felnőtt ember, és teljesen megérti a problémám, sőt még ő bíztat, hogy keressek magamnak valakit.

Kerestem és meg is találtam, de sajnos van egy szépséghibája a dolognak. A szerelmem nős, két gyerekkel és egy feleséggel. De ez még nem lenne olyan nagy gond, ha ő is szeretne. Érzelmileg nagyon zárkózott, hiszen már kétszer nagyon csalódott a "szebbik nemben". Ez alatt azt értem, hogy a felesége kétszer megcsalta, ami természetesen kiderült. Elköltözés (a feleség részéről) aztán visszaköltözés, mivel a két gyereket nem tudta ellátni. Most vidéken dolgozik, hetente kétszer hazajön, és tulajdonképpen éli a világát vidéken. Olyan igazi karrierista, önmegvalósító mai nő. De ezzel sincs semmi gondom. A gyerekeket szívesen elvállalnám, nevelném, gondoskodnék róluk, szerintem jobban, mint most az édesanyjuk teszi.

Már többször beszéltem erről a kedvesemnek, de süket fülekre találtam. Inkább él egy rossz házasságban, főz, mos, vásárol, takarít, szülői értekezletre jár, és mindent elvégez, ami a család normális működéséhez szükséges - és mindezt egyedül. Már többször kértem, hogy gondoljon magára is, és néha vegye figyelembe, mi a jó neki. Nem kellene a család szent oltárán feláldoznia magát. De úgy érzem, nem szeret, csak egy kellemes időtöltés vagyok a számára. Elmeséli azokat a dolgokat, melyeket normál esetben a férj a feleséggel beszél meg, és aztán mindenki megy a saját családjához, szenvedni.

Tudnál valamilyen tanácsot adni, hogyan nyissam fel a szemét? Mit mondjak neki? Hogy az embernek csak egy élete van, és nem mindegy, hogyan éli azt le? Hogy nem kell áldozatnak lenni? Ezeket a mondatokat már többször elmondtam. Nem tudom, mit tegyek még, annyira elkeseredett vagyok!
Kérlek segíts!

Kedves Kitti!

Vannak emberek, akiknek az jelenti az igazi életet és önmegvalósítást, ha "feláldozzák" magukat. De vajon mennyire áldozat ez?

A barátod dolgozik és él a családjáért, de számomra nem kétséges, hogy ezt szívesen is teszi. Gyakran panaszkodunk, közben mégis szívesen vállalunk fel számunkra megterhelő és kellemetlen dolgokat. Nem kell ehhez mazochistának lenni, egyszerűen csak meg kell lennie egy nagyon erős kötődésnek, szeretetnek. És ez az erős érzelmi szál olykor teljességgel szétszakíthatatlan.

Az általad leírtakból nekem az jön le, hogy Te ezt nem is tudnád szétszakítani ezt a családot. Pláne, ha úgy érzed, nem szeret a pasi - szerintem meg se kellene próbálnod. Miféle bölcsesség az, amely arra készteti az embert, hogy döntésre kényszerítsen valakit, akin látszik, hogy nem akar változtatni? Számomra egyértelmű, hogy neked sem szabad ezt erőltetned, és hagynod kellene a dolgokat úgy alakulni, ahogy az meg vagyon írva.

Sok szerencsét kíván neked a Facér Pasi!