A fáraó trónszékhordozója

Álomfejtőnk több mint tíz éve foglalkozik az álmokban megjelenő szimbólumok megfejtésével. Tar Ildikó nemcsak ír az álmokról oldalainkon, de konkrét álomelemzéseket is bemutat.

Egy igen hosszú álomsorozatot mutatunk most be, mely három álomból áll. Bár az álmodó - mintegy időutazóként - több ezer évet "bejárt", (ókor, 1920-as évek, mai kor) és a három álom különböző helyszíneken is játszódik, (az ókori Egyiptom, Anglia) mégis érzékelhető benne a folyamatosság, mintha egy folytatásos történet peregne le a szemünk előtt. Egyébként maga az álmodó már bent az álomtörténésben is mindig tudatában volt annak, hogy egy korábbi álma folytatásába lépett vissza. És valóban érzékelhető is ez az összefüggésrendszer, még az álmokat hallgatva, olvasva, elmesélve is. Az álmodó mintegy visszaemlékezik az álmában az előző történésekre időkön és tereken át. Olybá tűnik fel, mintha lenne egy másik élete is a valóság síkja mögötti világban. A főszereplő férfi lényege is azonos, bár az első álomban még néger-arab rabszolga, a másodikban angol lord, a harmadikban szintén, bár csak utalás történik rá, nem jelenik meg a történetben, csak az álmodó és más álomszereplők tudatában. Tudni lehet róla, hogy lényegiségében egy és ugyanazon férfiról van szó, hiába jelenik meg más és más alakokban, jelmezekben.

Az álmodó: harminckilenc éves férjezett nő, négy gyermekkel, értelmiségi életmóddal, hivatással.

Álmomban egy nagyon magas és erős fekete férfi mellett álltam, aki egy trónszéket tartott többedmagával a vállán.

Kiderült, hogy az ókori Egyiptomban vagyok. Jobban megnézve láttam, hogy valójában egy legalább 10x20-as kőteraszt tartanak ezek az erős, csupaizom férfiak a vállaikon, kezeikkel is tartva, szorítva annak a szélét. Iszonyú nehéz volt, láttam, ahogy az én emberem ujjai elsárgulnak a nyomástól. A terasz közepén állt a fáraó szépen mintázott-díszített aranytrónusa. Magát a fáraót alig észleltem, tán csak egy villanásra láttam földig érő, drága anyagból készült, fehér ruháját és saruját, de nem is volt szabad arra felé nézni, ahol ő tartózkodott. Mellette még ott állt legbelsőbb személyzete, őrei, legalább még három-négy ember. Őket is tartani kellett, ott "utaztak" a teraszon. Az utcákon hömpölygő néptömeg, szinte egybefolyóan szegényes világosbarna, törtfehér, egyszerű keleties ruházatban, és köztük kellett egyensúlyozni ezt a hatalmas trónteraszt. Mi a kiemelt kategóriába tartoztunk, a tömegtől elkülönültek közé, még akkor is, ha az én négerem rabszolga volt. Érezni lehetett, hogy az, aki ilyen közel lehet a fáraóhoz, kivételezett személyiség, hiszen ez egy bizalmi állás. Elég, ha egyikük nem bírja a cipelést, megbotlik, és a fáraó trónszékestül a plebs közé csúszik - ez istengyalázással ér fel. A trónszékhordozók teljességgel tudatában voltak ennek, teljes erejükkel, és megfeszített figyelmükkel egyensúlyoztak a tömegben. Megbecsültség vagy halálbüntetés - csak ilyen végletekben éltek.

A néger férfi (és a többiek is) legalább háromszor olyan magasak voltak, mint egy normális ember. Amikor nekilódultak, hogy vigyék a fáraót a hatalmas teraszán, én is velük tartottam, és azt vettem észre, hogy a fejem egy magasságban van ugyan az én négeremmel, de én valójában normál magasságú vagyok, és mellette lebegek! A kezemmel segítettem neki tartani a terasz szélét, bár úgy éreztem, hogy ez inkább jelképes segítség, próbálok én segíteni, de inkább csak jóleshet neki az igyekezetem, hacsak nem zavarom is akár a nagy buzgalmammal, mint ahogy zavaró lehet egy az orrunk előtt szívósan repkedő bogár, vagy pillangó, amikor nincs szabad kezünk arra, hogy elhessentsük onnan. Én nem is éreztem a trónterasz súlyát, pont úgy, mint amikor együtt cipelünk egy nehéz táskát egy nálunk magasabb emberrel, valójában a magasabb karjait fogja húzni a súly, mi pedig csak úgy csinálunk, mintha dolgoznánk, pedig csak lébecolunk. Az én fehér és az ő sötét kezei szinte egymásba folytak.

A következő jelenetben már egymás mellett mentünk a sivatagban, egy magas kőfal mellett. Ekkor már normál méretű férfi volt, és bár még mindig sötét bőrű, már nem néger, hanem kreolos, tán arabus kinézetű. Beszélgettünk.

Ő: - Tudod, hol van a Núbiai sivatag?
Én: - Nem.
Ő:- És az Arámi fennsík?
Én: - Azt se.
Ő:- Látod, nem tudsz te semmit.
Én: - Tudod, hol van a Balaton?
Ő (kissé elképedve): - Nem.
Én: - Balaton-felvidék?
Ő: - Nem!
Én: - Segédkérdés: A Bakony?
Ő: (vállhúzás)
Én: - Börzsöny?
Ő: - Nem. Nem! Nem!
Én: Látod, te sem tudsz semmit.
Ebben maradtunk. Egyenlők voltunk a nagy nem-tudásban.

Kiderült, mára vége a munkájának, és most hazafelé tart. Meghívott magához.

Gondolatok az álomsorozat első darabjáról

Az álom megoldó kulcsa a következő: megfeszített munka, stresszes légkörben, de anyagilag megbecsülve.

Az álmodó hölgy szellemi munkát végzett az álom álmodásának idején egy iskolában. Ezt az álomban a lebegés jelképezi. De az álom egyértelműen mutatja, hogy a munkája csak látszatra szellemi, az agya "lébecol", túl alacsony a munka szellemi szintje, valójában inkább fizikálisan és idegileg megviselő számára. Az álom keményen megmutatja, hogy: rabszolgamunka. A párbeszédben elhangzó magyar helyszínek az álmodó hölgy számára munkahelyszínek voltak az álom álmodásának idején, a férfi kérdései pedig a temérdek tennivaló sivatagosságát jelzik, azt, hogy érzelmileg semennyire nem elégíti ki a munkája, elhagyatottnak érzi magát. Szerencsére fizikálisan, mentálisan erős, bírja a megterheléseket.