Ne csak gondold, éld is az életed!

Vágólapra másolva!
Bárcsak tudnák a nők férfiszemmel látni a világot, férfiaggyal gondolkodni néhány helyzetben! Addig, amíg erre nincs mód, inkább kérdezzünk meg egy pasit, hogy ő hogyan látja helyzetünket.
Vágólapra másolva!

Szia!

Arra a kérdésemre szeretnék választ kapni, amelyet manapság nem is kevés nőtársamat érinti: 22 évesen egyedül élek, vagyis nincs férfi az életemben. Egyszerűen nem is az a típusú nő vagyok, aki képes felületesen, mindenfajta lelki mélység nélkül ismerkedni. Habár még nagyon fiatal vagyok, de már most úgy érzem, hogy ez a körülvett magány már-már fojtogat, s nem tudok kilépni ebből a magányos, s csak a magam taposta malomkerékből. Szeretnék, de mindig azt érzem, hogy az a természetes vadászösztön valahogy kialudt már bennem, nem úgy nézek egy férfira, hogy talán ő lehet az, akit szerethetnék, s na még folytathatnám.

Mindemellett nagyon zárkózótt személyiség vagyok, s extrém módon képtelen vagyok a másikat közelebb engedni magamhoz. A leírtakat még az is fokozza, hogy a környezetem is érthetetlenül áll ezen helyzetem előtt. Nem értik, de elfogadják azon döntésemet, hogy inkább egyedül, mintsem társsal együtt élek, sajnos, boldogtalanul. Nem értik, miért is van ez, tudniillik a külsőmmel semmi baj nincs: nagyon sokan megfordulnak utánam, udvarolgatnak, bókólnak, csak ezek, hisz ilyen vagyok, nekem semmit sem jelentenek. Szóval akad, hogy csak úgy kikezdenek velem, mert, ahogy mondani szokás, nagyon bejövök nekik. Aztán jön a második lépés, a beszélgetés, s máris csodálozva figyelnek, és rájönnek, okos is vagyok hozzájuk képest, és annyiszor hallom: te szép is és okos is vagy, s nagyon kedves. S a legtöbbjük ettől kezdve meg is változik, félnek, vagy nem is tudom már, de magam is kimértebben kezdek viselkedni.

Azt hiszem, főképp attól riadnak meg, hogy szeretek rákérdezni, és azzal együtt meg is érezni lényük legfontosabb tulajdonságait. S ezek után olyanok lesznek számomra, mint egy tágra nyílt ablak, és ez az a pont, amin aztán nem is tudok túlhaladni. Nem lépek tovább, mert attól félek, hogy egyszer ő is meglátja bennem a titkot, azt, amit nem szeretnék, vagy, mert nem is tudok mással megosztani. Bizalmatlan vagyok, a végletekig, s előre is iszonyodok attól , hogy belémgázolnak, s széttiporják a lelkemet.

Mit tehetnék a bizalmatlanság leküzdéséért? Miképp keresgéljek, s hogyan, hogy ne csak a külsőm nyújtotta benyomás, de ne is csak a belsőm domináljon. Hogy lehetne a férfiakban, úgy általában, azt a fajta furcsa döbbenetet és csodálkozást (egy beszélgetés után) azonnal feloldani, s magamban is, az emiatt kialakult kevert-kavart érzéseket helyre tenni, s igazán közelebb engedni végre már valakit magamahoz? Hogy lehetne, milyen technikával a férfi-rajongást leállítani? Nagyon megváltozni nem tudok, s más miatt nem akarok lemondani a mindennap megélésenek rajongó szeretetéről, s az életszeretetemről, bár utóbb, az elmúlt hónapokban a magány egy kicsit azokra is befolyásoló hatással volt.

Mit tegyek a fellazulásért, a felmelegedésért, hogy ne féljek adni magamból, hogy ne érezzem azt, hogy inkább elvenni, mintsem adni akarnának.

Kedves!

Elsősorban bíznod kellene anélkül, hogy azt bárki megmondaná, hogyan is kell. Már kezded megérezni, milyen is az, amikor valaki magányos, akár azért, mert a végtelenségig félénk, vagy talán túl elbizakodott, vagy mert egyszerűen valahol azt látta, azt tanították neki, hogy sosem szabad megbíznia senkiben.

De bizony meg kell bíznod az emberekben, hogy megfelelő társra találj, és hidd el, kell néha pofont is kapni, ha igazán a helyén akarod kezelni a dolgokat, és kézben tartani az életedet a jövőben is.

Nem létezik szerelem, viszony, kapcsolat kisebb-nagyobb törés, pofon vagy csalódás nélkül. Aki azt gondolja, megússza ezek nélkül, csúnyán megjárhatja, és magányos marad - amit nem ajánlok senkinek sem.

Tudod, szerintem sokkal inkább ÉLET az élet hatalmas csalódásokkal, mély hullámvölgyekkel és elmondhatatlan boldogságokkal, mint félve, bizalmatlanul, visszavonultan csak kívülállóként nézelődni, és arra gondolni: "jaj, csak meg ne bántsanak". Nagyon önállóan és nagyon okosan gondolkodsz az élet dolgairól, már csak egyre van szükséged: légy bátor nagylány, és ne csak gondolkodj, gyűjts tapasztalatokat, hogy ne csak okos, bölcs is legyél! :-)

Már csak azért is, hiszen magányosan soha nem ismerheted meg a saját, igazi énedet, József Attila szavaival:
"Hiába fürösztöd önmagadban,
Csak másban moshatod meg arcodat"

Ja, még csak annyit, hogy meglepődnél, mennyi nő- és lánytársad tenné össze a kezét, ha csak flörtölnének vele, ha csak megnéznék néha az utcán, vagy ne adj isten néha randira hívnák. Meg kell tanulnod élni a lehetőségeiddel, élvezni az élet ajándékait, mindent, amit ad, mindent, amit kaphatsz. A szerelem majd eljön és te meg fogsz lepődni, mennyire el tud gyengülni az ember egy-egy pillanatban és milyen távolinak fogod érezni, ezt a mai kívülálló énedet.

Sok sikert!

Csókol, a Facér Pasi!