A férjemnek minden mindegy

Vágólapra másolva!
Tanácsadónk Szendi Gábor klinikai szakpszichológus. Ha szeretnéd megosztani valakivel gondjaid, tanácsot szeretnél kérni, fordulj hozzá e-mailben.
Vágólapra másolva!

Tisztelt Doktor Úr!

Húsz éve vagyok férjnél. Mindvégig azt hittem, boldog házasság a miénk, vagy az igényeim voltak alacsonyak, ki tudja. A gondok az elmúlt három évben folyamatosan jöttek. 3 éve halt meg apukám. Tőlünk 450 km-re rohangáltam a testvéremmel a kórházba, ahol felfekvésekbe halt bele. Ez hat hétig tartott. Öt nap ott, két nap itthon a családommal. Mindeközben a férjem a két gyermekünket ellátta. Igazán nem állt mellettem, nem vigasztalt, mindössze egyszer adott pénzt az útra. Nagyon sokat sírtam, sokkolt a látvány, ahogy a felfekvések terjedtek apun, és a tehetetlenség. Imádkoztunk, hogy legyen vége.

Miután apu meghalt, anyukám öngyilkossági kísérlete nem sikerült, Pesten, az Erzsébet kórházba rohangáltam hétvégenként, ami 120 km-re van a lakásunktól. Anyukám depressziós 35 éve. Soha nem értettem meg ezt a betegséget. Közben elvégeztem egy főiskolát, 2003-ban államvizsgáztam. Talán kétszer számíthattam a férjemre, államvizsga előtt elvitte a gyerekeket fél órára, hogy nyugodtan tudjak tanulni. Ennyi. Nem mondanám, hogy könnyű volt így a három év, két gyerekkel. Most 15 és 8 évesek, állandóan verekednek, ölik egymást, nem merjük őket kettesben itthon hagyni. A legrosszabb az volt, hogy a diplomaosztóra nem jött el a férjem. Nem büszke rám. De kínkeservesen, ennek ellenére elvégeztem, segített a szomszédasszony és egy pótmama, akikre számíthattam mindenben. A diplomaosztó után meghívtam őket egy kis ünnepségre a lakásunkra, amiről a férjem szintén elkésett, úgy 2,5 órát. Kb. ennyi az előzmény.

2004 decembere volt a csúcs. Azt hittük a testvéremmel, hogy jó megoldás lesz anyukámnak, ha lakik vele egy nő, akit ő választott magának. De az első három hónap után, amíg kezes bárány volt, pokol lett anyukám lakásából és életéből, mivel a nő kihasználta a helyzetet, hogy anyu akaratgyenge és mi ilyen messze vagyunk tőle. Mérhetetlen terrorban tartotta anyut. Nem tudtunk vele telefonon sem beszélgetni, anyu lakását akarta a saját nevére íratni és erről krimit lehetne írni. Nem tudtuk, hogy tegyük ki a lakásból, hogyan szabadítsuk ki ebből a helyzetből anyut. 2005 januárjában elhatároztuk a testvéremmel, hogy hazamegyünk és kirúgjuk a nőt. A busz reggel hatkor indult volna, én éjjel háromkor éreztem, hogy valami iszonyú feszültség van bennem, nem tudom, mi lesz, de felöltöztem és biciklivel elmentem az orvosi ügyeletre és mondtam, hogy én nem tudom mi van, de ha most kell meghalnom itt, legalább van orvos. Képtelen voltam a reggeli busszal elmenni és ezek után rohamszerűen jött ez a szívdobogás, hőhullám és rettegés. Nem tudom elmondani, de iszonyú volt, azt hittem, itt a vég. Rohangáltam a körzetihez, felírta a gyógyszert, de nem történt semmi. Minden szervi vizsgálaton voltam, rettegtem kimenni az utcára, a férjem sehova nem jött velem, ő dolgozott. Végül egy főorvos ismerős elkészíttette az MR-vizsgálatot, EKG-t, az agyműködést figyelték. Pajzsmirigy-vizsgálaton is voltam (enyhe túlműködés van, amire még nem javasolt gyógyszert). Mondhatom, simán kiegyeztem volna egy agydaganattal, mert az konkrétum, és legnagyobb döbbenetre semmi, semmi. Minden rendben, mégis két hétig csak néztem ki a fejemből, mi lesz velem, begolyóztam, a végén bekerülök a diliházba? Lényeg a lényeg, a végén én is kikötöttem a pszichiátrián, mivel minden eredmény negatív lett, ezért ugye, ez idegi alapon volt. Kitöltettek velem egy tesztet (600 kérdés), és megállapították, hogy én mániás depressziós vagyok; háromféle gyógyszert adtak, meg altatót. Három hónapig szedtem, nagyon-nagyon boldog voltam, amikor három hét múlva képes voltam a munkámat ellátni (iskolatitkár vagyok, érdekes, sokrétű a munkám, amit nagyon szeretek). Nagyon megijedtem, mert mindent felírt a doktornő a kartonra, ugye, ez kísér, ahányszor megyek (már nem megyek), elolvassa, és úgy érzem, amit akkor, abban a helyzetben mondtam, azt mindig felhasználja ellenem. Nem bírok kimászni és mindig jegyzetel, felír gyógyszereket, amit én nem akarok beszedni, mert nem vagyok beteg. Van egy szó, amivel jellemezni tudnám azt, amiben élek. Elgondolkodtam a történteken és a férjem hozzáállásán, a "KÖZÖNY" a legmegfelelőbb szó. Végig gondoltam ezerszer, nem számítok neki semmit, soha nem támogat, nem tudunk semmit megbeszélni. Munkája hol van, hol nincs, évi 4-5 hónapig nincs, de ő kitűnően érzi magát, legyen kaja, ruha, lássam el a családot. Van egy zenekara, próbákra jár, hétvégén a haverokkal csocsózni, amúgy ül a számítógép előtt. Nézzük a pozitív oldalát! Legalább nem nőzik, nem iszik. Hat hete karambolozott, a kocsira elköltött 300 000 Ft-ot, de nyaralni a családdal nem megyünk. Esténként nincs rá öt perce, hogy mellém feküdjön, minden film fontosabb, mert ő a tévé előtt alszik. Szóval megint kezdtem érezni ezt a hülye érzést, mi lesz velem, nincs kire számítanom, mi értelme van mindennek? A gyerekeink felnőnek, kirepülnek, itt maradok egyedül, kénytelen vagyok ezzel az emberrel élni, aki ennyire közönyös velem. Nem ezt érdemlem, egy albérlő társban több emberség lenne, az biztos. Semmi közös cél, nincs miért várnom a hétvégéket, mert semmi közös programot nem csinálunk. Bármit kitalálhatok, a családot nem tudom összeszedni, mert mindenki ül a tévé előtt, a számítógép előtt, és ha merek szólni a gyerekekre, akkor a férjem az ő pártjukat fogja, és minden megy tovább, pedig olyan rövid időt töltünk együtt, mint család. De ahhoz mégis hosszú, hogy itt vegetáljak. Mire várjak? Egy életem van, azt gondolom, nincs joga a saját kényelméért az én életemet elrontani. Semmit nem kapok cserébe, semmit, mosok, főzök, takarítok, dolgozom, élünk hónapról hónapra.

Egyszerűen irritáló úgy élni valakivel, hogy az ember azt hiszi, van kire számítania, de közben, igazából csak fizikailag létező a személy, nem társ, a bajban otthagy egyedül ... nincs társam. NINCS TÁRSAM. Akkor meg egyedül legalább nem irritálna a jelenléte, nem lenne ez a várakozás, hogy talán majd ma történik valami, talán szeret, talán, talán ... és jön a reggel, és belefingik az ágyneműbe (kijózanodás), a tisztelet csúcsa.

Ezerszer végiggondoltam: egyedül nem tudom felnevelni a gyerekeimet, arra kevés a fizetésem, ha abból indulok ki, hogy nem fizet gyerektartást. Ugye, viszont ő nem hagyja a gyerekeit (mondtam neki, ehhez nem kell együtt élni, hogy a hátát nézi a család, mert ül a számítógép előtt). Tehát ő nem költözik vissza az anyjához, nekem meg nincs hova. A lakásunk két néven van. Kifizetni nem tudom. Ő se engem.

Békésen élünk egymás mellett... BÉKÉS KÖZÖNYBEN..., de az idegállapotom nagyon labilis, és arra gondoltam, ha ez így megy tovább, megőrülök. Könyvekbe menekülök, a kislányommal eljárok bábszínházba, próbálom élvezni a napokat. Ha egyedül lennék a gyerekekkel, sokkal jobb lenne. Emberibb, mert nem erről szólna az élet, hogy mindenki számítógépezik vagy tévézik. Úgy érzem, senki nem venné észre, ha eltűnnék a Föld színéről. Múlt héten felrobbant a jénai edény a sütőben, a konyhában. Kíváncsi voltam, mikor jön ki a férjem megnézni, mi történt, 20 perc volt. Szerintem azt sem vette volna észre, ha a konyha robban fel. Elkeseredett ember vagyok, ha most elmennék a "cihiátriára", azonnal háromféle szuper hangulatjavítót írnának fel... hogyan erősíthetném meg az idegrendszeremet? Az, hogy mást keressek, etikailag és erkölcsileg számomra elképzelhetetlen a gyerekek miatt. De áldozat maradjak egész életemben? A férjem azt mondja, ha felnőnek, majd elválunk és kész. De könyörgök, még csak 40 éves vagyok (a férjem mellett 90)!

Sajnálom, hogy ilyen hosszú lettem. Mit kellene tennem? Hogyan tudnék megerősödni? Válaszát előre is köszönöm.