Nincs kapcsolatom a külvilággal

Vágólapra másolva!
Ha szeretnél választ kapni kérdéseidre, de nincs kivel megosztani problémáid, fordulj tanácsadónkhoz. Szendi Gábor, klinikai szakpszichológus készségesen segít.
Vágólapra másolva!

Tisztelt Szendi Úr!

Problémám igen sokrétű, melyet már egyedül nem tudok feldolgozni. Hogy a mostani lelkiállapotom érthetővé váljon kezdem az elején. Nem volt átlagos gyermekkorom, 14 éves koromig háromszor műtöttek, ebből az egyik különösen veszélyes műtét volt, egy velem született rendellenesség miatt. Akkor nem éreztem ennek a súlyát, mégis lelkiekben feldolgozni az élményt, rengeteg időbe került. Azóta is rettegek a kórházaktól, állandóan félek, hogy beteg leszek. Attól különösen, hogy rákos, mert nálunk ez a családban már előfordult. Többször is. Anyukámat három hét alatt vitte el, s ekkor én még csak 17 éves voltam. Végignéztem a szenvedését, a hihetetlen fájdalmait és tehetetlen voltam. Bűntudatom van, hogy nem tettem érte semmit, és hogy az utolsó héten már látni sem bírtam, hiszen ekkor már nem volt régi önmaga. Féltem tőle és elbúcsúzni sem volt alkalmam.

Ez három éve történt és azóta sem bírom feldolgozni. Intenzív álmaim vannak vele, néha annyira valóságosan előttem van és beszél velem, hogy szinte nincs olyan nap, hogy ne szóljak hozzá. Sokszor megfordult a fejemben, hogy nem vagyok normális. Anyukám halála után a család is romokban hevert, megszűntünk családnak lenni. Apu az italba menekült, de ő amúgy sem az a gondoskodó fajta, a nővérem pedig magamra hagyott. Pedig pótanyaként szerettem volna rá tekinteni, bár ő sem az a típus, akik kimutatja az érzéseit. Pár hónapig bírtam a magányt, hiszen a testvéremnek komoly kapcsolata lett, aztán nálam is megérkezett az első kapcsolat, illetve hát beleugrottam az elsőbe. A mostani már szerelmen alapul és már három éve tart, de egyre inkább elvágyódom. Szeretem, de szexuálisan nem vonzódom hozzá, nem mintha bárkivel is fel tudtam volna oldódni. Állandóan feszélyezve érzem magam, mindig izgulok valami miatt. Nem is tudom, mikor voltam utoljára nyugodt és kiegyensúlyozott. Érdektelen vagyok minden iránt, semmi nem jó. Nem látom értelmét az életemnek, nem dob fel semmi, nem tudok úgy teljesíteni, ahogyan elvárható lenne képességeim alapján. Gyakran felhúzom magam hülyeségeken, egyre gyakrabban sírok. Nem tudok kapcsolatot teremteni a külvilággal, nem járok sehova, nincsen igazi barátnőm. Csak lógok a levegőben. A barátom próbál segíteni, de már ő sem tud mit kezdeni a kedélyállapot változásaimmal. Ha tud, segítsen. Egy egyetemista lány!

Kedves 20 éves egyetemista lány!

Amit leír, azt poszttraumás stressz betegségnek nevezzük. Ettől persze nem lesz könnyebb, de talán sarkallja arra, hogy megfelelő kezelést keressen. Édesanyja ilyen gyors és drámai elvesztése ilyen fiatal korban nagyon megrázó élmény. Hogy utána magára maradt, az sajnos így kívülről jól érthető. Az ember nem lehet elég idős ahhoz, hogy felesége, édesanyja hirtelen halálát megfelelően tudja kezelni. Apja és nővére ugyanúgy gyászolt és gyászol, az ő életük ugyanúgy kisiklott, csak mindketten gyorsan belemenekültek abba, ami éppen kéznél volt. Végül maga is ezt tette, de nem oldódott meg semmi. A gyász még tart, az ő hiánya, a maga álmai azt jelzik, hogy lélekben nem tudta őt még elbúcsúztatni. Ennek egyik oka talán a bűntudat. Azonban bűntudata alaptalan. Mindenkinek van egy tőképessége, amit semmilyen elvekre hivatkozva nem tudunk áthágni. maga fiatal volt még ahhoz, hogy végig tudja nézni édesanyja szenvedését és halálát. Sokszor, aki a legjobban szeret, annak fáj a legjobban az elmúlás.

A halállal és vesztséggel szemben gyakran védekezünk úgy, hogy nem akarjuk látni, nem akarjuk tudni. A család széthullása bizonyára már ekkor megkezdődött, és már akkor sem volt, aki segítette volna magát abban, hogy elkísérje édesanyját. maga ösztönösen védelmezte azt a szebb képet, emléket, amit szeretett volna átmenekíteni az édesanyja halála utáni korszakra. Ő elment, de magának kellett itt maradnia az ő hiányával. Biztos vagyok benne, ha van "odaát", akkor édesanyja pontosan tudja, mennyivel nehezebb magának itt maradni. Talán még ő is azt szerette volna, hogy így legyen, ahogy történt. Hogy maga ne a fájdalomtól eltorzult arcra emlékezzen, hanem őreá, a maga teljes valójában. Sok nagyszerű ember még halálában is az itt maradtakra gondol. Azt gondolnánk, ennél értelmetlenebb dolog nem is lehet. De ez a szeretet hatalma. Miközben botorkálunk a vég felé, az nyújt vigaszt, hogy akiket szeretünk, azokra még mi minden szép vár.

Én arra buzdítanám, hogy írjon leveleket édesanyjának, "beszélgessen" vele. Akár van "odaát", akár nincs, édesanyja ott van a lelkében, és "válaszolni" fog. Meg fogja mondani Magának, hogy nem szeretné, hogy tovább búslakodjon. Hogy neki az volna a fontos, hogy boldog legyen, hogy el tudja őt engedni végre. Hogy persze fájt a betegség, fájt, hogy el kell menni, de ezért nem ön a felelős. A fájdalom és a szenvedés nem tette lehetővé, hogy ő elmondhassa azt, amit szeretett volna. Ezt most Magának kell pótolnia, mintegy rekonstruálnia. A halál tesz igazán felnőtté minden embert. Önnek túl gyorsan kellett felnőnie, szinte be lett lökve a nyers életbe. Be kéne végre rendezkednie, hiszen itt fog eltölteni még legalább 60 évet. A rák nem végzet, ami nemzedékről nemzedékre öröklődik. Még a genetikailag hajlamos ember sem lesz végzetszerűen rákos. A rák kialakulásában nagy szerepet játszanak a pszichés tényezők is. A rák megelőzhető. Talán van annak is értelme, hogy most fokozottan aggódik egészségéért. Talán éppen ez fogja megvédeni a betegségektől. Hogy majd odafigyel a táplálkozására, a vitaminfogyasztásra. Paradox módon a sérülékenyek és gyengék sokszor tovább élnek, mint az önhitten egészségesek.

Jó volna terápiás segítséget keresnie.

Üdvözlettel: Szendi Gábor