Moszkvai anziksz

Sokan fintorognak, ha szóba kerül. Sokan kerülik is - és fintorognak. De hol van még egy hely Budapesten, ahol egy kortárs magyar szobor tövében indián népzenei aláfestéssel egyszerre vehetek kínai zoknit, olasz bőrkabátot és eu-s disznólábat, ráadásul mindezt a legolcsóbban?

Márpedig a Moszkva tér rulez. Naponta sétálok át rajta munkába menet, onnan pedig haza. Megunhatatlan számomra ez az időben és térben igen tág moszkvai élménysztyeppe, amelynek valamelyik betonszeglete minden évszakban, minden napszakban elkápráztat néhány új kalanddal.

A tér nem enged

Eleinte fehér folt volt számomra a környék, képtelen voltam feltérképezni a Moszkvát átszövő helyi gazdasági-társadalmi viszonyokat, csak annyit egyértelműen érzékeltem belőle, hogy itt mindig sokan vagyunk, mint az oroszok, de mindegyikünk az óra alatt találkozik. Ezért aztán soha nem is találtam az utat senkihez. Nem is csoda, hogy el voltam veszve évekig a Moszkván. Aztán egyszer végre megcsapott a "négyeshatos" szele, és onnantól kezdve a tér nem engedett. A rabja lettem, egyfajta Moszkva-addikt alak, aki minden nap visszajár a mámorító lángos-szagba, amely szagot pluszban körbelengi a misztika illata, mivelhogy lángossütő nincs a közelben, hogy a markáns sajtos-tejfölös szagnak forrásául szolgáljon. A lángosszagon kívül megnyilvánul például abban is, hogy a Moszkva tér idő- és térbeli határait kitolja, körülbelül a Dékán utca piaci sarkától a Várfok utca tetejéig, valamint 1960-tól az univerzális szájberkor hajnaláig.

Pestiest egy százasért

Már a Dékán utcán hajlik a tér. Hozzám is mindig odahajol egy-egy árus alakjában. Ha élelmesebb vásárló lennék, már rég vehettem volna eredeti francia kosztümöt, neonzöldet, 2000 forintért, paradicsomot 150-ért, gázgyújtót (az ár alku tárgya), Gucci napszemüveget ezerkettőért, Pestiestet egy százasért, intim betétet, szárazvirágcsokrot, olasz bőrdzsekit, no és persze szotyit.

Télen, mikor nagyon tartotta magát a hideg és a két területfelügyelő a Dékán sarkán, a Moszkva térre vezető zebránál ácsingóztak az asszonyok a nyitott szatyraikkal, és ott járt közöttünk, zöld jelzésre várók közt a férfi, foga között folyamatosan minimálpromóciót skandálva: cigicigicigicigicigi. De amilyen pipogya alak vagyok, sosem vettem semmit, sem a mozgó árusoktól, sem Al Bandy (sic!) cipőboltjában, sem pedig a sarki, "szarazáru" feliratú húsboltban. Pedig ott a héten 100 forint volt a disznóláb kilója, láttam az akciós fekete táblára kiírva. Nem vagyok valami jó vásárlótípus, bevallom.

A zebra túloldalán maga a tér szíve, a betonplacc vár. Lüktet rajta az élet. Reggel a szakmunkás kollektívák csoportos értekezletei zajlanak. Egyik csoportban az alkalmi munkára várók, másikban az idegenrendészet egyenruhás emberei. Az egész pont olyan, mint hetedikben. Ahol szigorúan nemi alapon csoportosultunk, valahol a másik nembeliek hasonlóan zárt és érdektelennek tűnő csoportja közelében, titokban őket lesve, várva, hogy legyen Valami, de persze azt a látszatot keltve, mintha a másik kör számunkra a világon sem lenne. Lehet, hogy a Moszkva téri csapatok tagjai is járni akarnak egymással?

Mindenki monnyonle!

Más napszakban a térnek egész más színe van, akárcsak a reimsi katedrálisnak Monet képein. Délelőtt ráérős nyugdíjasok gyűlnek az alkalmilag a placcra állított kortárs szobor köré, hogy percekig méltatlankodjanak és alaposan beszóljanak a politikusoknak, amiért oda mertek állítani műalkotásként egy undorító kesztyűt.

Délután vagy dél-amerikai indiánok adnak folklórműsort, vagy kínai átutazók tartanak rövid vallástörténeti kurzust, amelynek alapját a Biblia és a magyar nyelv együttes nagyvonalú kezelése adja. A hely sztárfellépője, a vízzel telt üvegeken mint profán orgonán Bachot és Mozartot játszó zenész hetente csak egyszer, változó napokon és változó időpontokban haknizik. Talán azért a randomszerűség, hogy ne legyen feltűnő, hogy a repertoárja összesen négy slágerből áll. Szeretem a zenéjét, ha tehetem, a Vivaldi-remixet mindig megvárom.

A lépcső tetején, a Várfok utcánál évszakoktól függetlenül, hóban-fagyban-kánikulában ott fogad a szórólaposztó néni. Minden nap rutinosan nyújtja a közeli cipőbolt Végkiárusítás feliratú szórólapját, amelyen évek óta ugyanaz a szöveg: ma vagyunk nyitva utoljára. Csak a szöveg színe változik, az utolsó nap évek óta ugyanaz.

A 21-es buszmegállójában télen a vállukon kopottas sílécet tartó, lábukon síbakancsot viselő sportos öregurakat szeretem a legjobban, mert olyan, mintha nem is itthon lennék, hanem valahol Ausztriában, a sípálya alján egy forralt bor illatú hüttében. Nyáron viszont nem szeretem a túloldalt, a Várbusz megállóját, mert tele van kétségbeesetten a járda közepén álló turistákkal, akik nem értik, hogy ha felettük a patinás vár, akkor alattuk hogy lehet ott egy olyan lepattant tér, mint amilyen a Moszkva. Biztos eltévedtek. Pedig nem.

Betonplacc alatt virágzik a tuja

Közel mentem hozzájuk, mert megütötte a szememet az a sok zöld. A tuják azt írják magukról, hogy meg fogják hódítani a moszkvai nagy birodalmat, ők az előőrs, hamarosan jönnek a többiek, és majd minden megváltozik. Félek, tényleg így lesz. Hogy egyszer a Moszkvát a mostani por helyett belepi majd a fű, meg a virág. A mostani hangulatnak nyoma sem marad. Mi lesz akkor velem, Moszkvatér-függővel? Azzal vigasztalom magam, hogy ha nagyon súlyos elvonási tüneteim jelentkeznének, majd néha kimetrózom a Kökire. Ott biztos nem változik semmi az univerzális szájberkor hajnaláig.

Dukát Csilla