Minek "szingli"-zünk?

Sok fiatal csaj felkapja a fejét arra, ha egy merész lendülettel "leszinglizik" vagy "ledinkizik" - merthogy mi a csudát is jelentenek ezek a fogalmak valójában? És miért van az, hogy az utóbbi időben a szingli és a dinki is pejoratív hangulatot kapott?

Alig egy pár hét telt el azóta, hogy az egyik szépemlékű, mára - mint anno az egyik Woody Allen-filmben Robin Williams - kissé "eléletlenedett" politikusunk "szinglihordákról" szónokolt, és valószínűleg nem ő volt az egyetlen, akinek halványlila fogalma sem volt arról, hogy miről beszél.

Magyarországra a "szinglizést" egy pár évvel ezelőtt Almási Miklós esztéta hozta be Népszabadság-publicisztikáiban, és a politikusi balhéból is látszik, hogy mára az egyik elcsépeltebb "buzz word" lett.

A szüleink, mint az köztudott, 18-20 évesen (kevés kivétellel) már beálltak a sorba, hogy megteremtsék a boldog családi fészket, elkezdjék szépen sorban világra hozni a gyerekeket (minket), és eszük ágában sem volt a karrierre hivatkozva megakasztani a dolgok szerintük rendes menetét. Az életüket aztán aktív munkával töltötték - és most (kevés kivétellel) elszörnyedve vagy jobb esetben értetlenkedve nézik, hogy mit csinálunk mi még mindig egy stabil pasi nélkül 30 évesen.

Mi meg csak húzzuk az időt. Hosszan keresgélünk, mire megtaláljuk azt a férfit (vagy nőt!), aki végre átmegy a rostán - még így is csínján bánunk az olyan kifejezésekkel, mint az "örökre", meg a "soha" - és leszünk 25, sokszor 30 évesek (vagy azon túliak), mire össze is bútorozunk. A szüleink közben nyúznak, a társadalmi elvárásokra hivatkoznak - bármelyek legyenek is azok -, és csak akkor hajlandóak komolyan venni egy kapcsolatot, ha összeházasodunk vagy gyereket szülünk.

Szingli: azokra az egyedül élő, egyedül álló fiatalokra mondják ezt a fogalmat (csodálatosképpen főként lányokra), akik az urbánus legenda szerint maguk választják a magányukat, sőt, nemhogy nem szenvednek ettől az állapottól, hanem még egyenesen élvezik is ezt. Míg egyesek az írásaikban sokszor összehozzák a szingliség vállalását a karrierhajszolással, mások azt boncolgatják, vajon ciki vagy patetikus-e kissé ez az állapot. Mint sokszor, amikor olyan fogalmak mennek át a köztudatba Magyarországon, amelyek a nyugati civilizációban születtek, a magyarországi szingli-elméletekben is sok a butaság és a sztereotípia.

Dinki: a szinglinél újabb keletű fogalom, azokat illetik ezzel a jelzővel, akik tudatosan elhatározzák, hogy az életüket a pénzre és a karrierre teszik fel, a családalapítással pedig később vagy egyáltalán nem foglalkoznak ("double income, no kids" = dinki).

Egy darabig azonban tipikusan két fizetésből élünk gyerek nélkül - ami a szüleink (és a társadalmi normák, akármik is legyenek azok) szerint a hedonizmus csúcsa. Nem egyedi eset - mondogatják körülöttünk - hogy (atyaég!) egy mai ambiciózus fiatal a gyereket csak a karrierje útjában álló akadálynak érzi, és irtózva tekint az otthonülő boldogtalan kismamákra! Sic!

Nos, mint minden kategorikus kijelentésnél, itt is kicsinyt szofisztikáltabb a kép. Valóban jellemző, hogy a gyerekvállalás kitolódik, hogy a fiatalok sok mindent (és mindenkit) kipróbálnak, mire lehorgonyoznak valakinél, és az is, hogy a szüleink generációja az első, amelynek ezzel szembe kell nézni, ami az ő tapasztalataikat figyelembe véve bizony sokszor konfliktust szül.

Azon vívódnak - vívódunk? -, hogy miként is kellene ennek az egésznek történnie, hogy ez jó legyen, miközben a társadalmi elvárások egyszerre nyomnak rá egy fiatal nőre sokféle dolgot. Szinte mindenkitől (minimum egy) diplomát várnak el, azt, hogy beszéljen nyelveket, legyen kocsija, na és persze lakása is, mert hát egy albérletben nem túl szerencsés gyereket felnevelni. Ja, és persze a nő legyen karrierista, dévaj szexistennő, és otthonteremtő családanya egyszemélyben! És mindeközben az állam gyerekvállalást segítő juttatása olyan arcátlanul kevés, hogy jogos az érzés: a társadalmi elvárások és a lehetőségek éppenséggel ellentmondanak egymásnak.