Az apák bűnei

Nem szabad minden félelmünket a családi háttérre visszavezetni, és meg kell tanulnunk reálisan szemlélni az életünkben szerepet vállaló embereket. Olvasói levélre válaszol a Facér Pasi.

Szia Facér Pasi!

Kíváncsi lennék a véleményedre, hátha úgy könnyebb megtalálnom a nyugalmamhoz vezető utat...

28 éves lány vagyok, a partnerem szintén ennyi. Fél éve ismerkedtünk meg és szinte azonnal összeköltöztünk. Én előtte elég "csapodár" életet éltem, nem féltem a változásoktól, az új kapcsolatoktól, de ugyanakkor a magánytól sem, nagyon élveztem a szabadságot.

A kapcsolatunk elég hevesen indult, amit a hirtelen összeköltözés is bizonyít. Fontos nekem, nagyon szeretem őt, és eszembe sem jut az, hogy más férfival is együtt lehetnék, mert egyszerűen nem érzem szükségét.

A párom mellett tökéletes biztonságban érzem magam, ő nagyon gondoskodó és mindig odafigyel rám. Gyakorlatilag mindent meg tudok vele beszélni, ha segítséget kérek, segít, szóval ízig-vérig, mindenben "partner".

Én ugyanakkor nagyon "szeszélyes" vagyok, gyakran rázúdítom az összes szeretetemet, bohóckodok neki, de úgy érzem, ezzel ő nem nagyon tud mit kezdeni. Alapvetően nagyon ritkán ölelget meg, és nehezen fejezi ki a szeretetét. Időnként pedig kifejezetten elutasító tud velem lenni, még akkor is, ha ő nem fogja fel olyan komolyan ezt a dolgot.

Beszéltünk már erről és ő igyekszik gyengédebb, figyelmesebb lenni velem, én pedig igyekszem nem túl gyakran letámadni a "szeretet-kirohanásommal".

Az utóbbi időben azt vettem észre, hogy bujkál bennem egy furcsa szomorúság, egyre gyakrabban fordul meg a fejemben, hogy tényleg szeret-e ő engem? Amikor erről beszélgetünk, ő elmondja, hogy szeret, és boldog velem. De én mégis félek, féltékenykedem is, annak ellenére, hogy ő nap, mint nap biztosít a szerelméről.

A párom úgy gondolja, és ebben én is egyetértek vele, hogy a családom miatt vagyok olyan labilis. Minket apukám elhagyott egy másik nőért, és egész életemben semmi mást nem láttam, csak azt hogy egyszerre több nőt is bolondított, mindegyiknek azt mondta amit hallani akartak, a hátuk mögött pedig kinevette őket. Az édesanyám teljesen tönkrement, folyamatosan dolgozott, és képtelen volt más férfira nézni.

Én tudom jól magamról, hogy mit szeretnék, családot, gyerekeket, biztos hátteret, és egy olyan férfit, akivel feltétel nélkül szeretjük egymást. De ugyanakkor rettegek is attól, hogy ugyanaz történik velem, mint az édesanyámmal... Ráadásul a környezetemben is rengeteg a válás, vagy a szomorúan végződő kapcsolat, és én attól félek, talán nem is lehet normális módon élni.

Amikor a páromra nézek, akaratlanul is eszembe jut, mi van, ha ő is olyan, mint az apám volt? Mi lesz akkor, ha elhagy egy másik nőért, vagy éveken keresztül megcsal? Persze, ilyenkor gyanakodni kezdek, jeleket keresek a saját igazam bizonyítására, még akkor is, ha tudom, az én kedvesem egyáltalán nem olyan, mint az apám.

Nagyon aggódom. Mit tehetnék, hogy elengedjem a félelmeimet? Annyira vágyom a nyugalomra, és annyira szeretném elhinni, hogy bízhatok a kedvesemben!

Köszönöm a segítségedet!

Verus

Kedves Verus!

Neked bizony az lesz a legnagyobb problémád egy idő után, hogy a pasid megelégeli ezeket a teljesen felesleges kínlódásaidat, és igencsak megorrol rád! Micsoda hülyeség az, hogy te úgy hiszed a kapcsolatok nagy része úgy ér véget, ahogy a te édesapád csinálta az anyukáddal. Nevetséges!

Ha minden pasi ilyen lenne, csak magányos, gyereküket egyedül nevelő anyákat láthatnánk mindenhol. Szerencsére nem ilyeneket látunk. A te pasid meg tök jó fej is ráadásul! Ha esetleg azt is mondja ne maceráld kicsit, hogy szüksége van egy kis mozgástérre, az nem azért van, mert egyből más lány után akar kódorogni. Simán lehet, hogy neki pont akkor van szüksége egy kis nyugalomra - ez pedig nem mindig összeegyeztethető a te érzelmi kirohanásaiddal. Ez a fajta összhang hosszú idő gyümölcse, amiért meg kell dolgozni.

Ezeket a teljesen alaptalan féltékenységi és másfajta, lélek-, és kapcsolatromboló gondolatokat meg sürgősen verd ki a fejedből, mielőtt kellemetlenné válnak a környezeted számára.

Tényleg nem ártana kicsit józanabbul értékelned az életedben szerepet vállaló embereket, az édesapádtól elkezdve a pasidig. Nem lehet minden rosszat a világban apáink-anyáink bűneire ráhúzni.

Csókol: a Facér Pasi