Mit kezdjünk egy díva szakácskönyvével?

Sophia Loren szakácskönyv, emlékek és receptek
Vágólapra másolva!
Mitől nem lesz ócska trükk vagy simán ügyes marketinghúzás egy korosodó szexszimbólum szakácskönyvének kiadása? Sophia Loren Emlékek és receptek című könyvét forgattuk hosszan úgy szakmailag, mint emberileg, mégsem lett róla egyértelmű véleményünk.
Vágólapra másolva!

Forrás: Táfelspicc

Sophia Lorenbe ezrek voltak szerelmesek. Először csak az olaszok - Carlo Ponti, a Sophiánál 23 évvel idősebb producer segített a kezdeteknél (ő is szerelmes volt, naná) - aztán az Egy asszony meg a lánya című háborús film után szinte egész Európa belezúgott. A színésznő tehát válogathatott volna, de - rövid kitérő után Gary Granttel - Ponti mellett maradt, tőle van két fia is. Szép is, olasz is, szinte unalomig ismételten családcentrikus is. A szép és híres ember szakácskönyve pedig lehet hatalmas siker és teljes bukás is.

Emlékek és receptek (magyar nyelven megjelent 2004-ben)

Loren könyve hatásvadász, mert mindent fel- és kihasznál a könyvében, ami a karrierjéből és szépségéből, és persze a családból lehet. Van kép a fiatal, még csak reménykedő Sofiáról (eredeti neve ez, Ponti javasolta neki a jobban csengő Sophiát), filmrészletről Marcello Masrtoiannival, Oscar-díj átadásról Gregory Peckkel, boldog családi idillről a két kisfiúval és Pontival, Luisa nagymamáról, nagynénikről, -bácsikról és Lorenről, Lorenről és még Lorenről filmekben, a konyhában, mindig netten, tökéletesen és még könyékig lisztesen is elegánsan. És persze ételekről. Éppen az utóbbiak lógnak ki a képek sorából, annyira színesek és magazinosak, hogy inkább klasszikus stockfotósak.

Forrás: Táfelspicc

Miközben Loren mesél az életéről és úgy tűnik, mintha minden igyekezetével azon lenne, hogy azt a szenvedélyt, ami őt áthatja, megmutassa az olvasónak, éppen az ételképek mentesek mindenféle érzelemtől és éppen a fejezetek bevezetésének szánt leírások (az előételekről, halakról, stb.) a legsemmitmondóbbak. Mintha Loren már kész lett volna a könyvvel és a szerkesztő felkérte volna a legtöbb általános iskolást rettegéssel eltöltő feladatra: mondj valamit a fejezetről a saját szavaiddal.

Van egy igazi olasz mamma, aki büszke a nagyanyjára, aki a háborúban is bűvészkedett a konyhában, akinek az evés imádata fontos volt a bombázások alatt is, és akinek felmagasztalt testvére még inkább otthon van a konyhában, mint ő maga. Van egy színésznő, aki szexszimbólum, tehetséges, világpolgár - élt és él Svájcban és Los Angelesben is - mindig elegáns, nevével értékesített szemüvegeit világszerte lehet kapni, tehát üzletasszony is. És van a szakács, aki valahol ezek között igyekszik lavírozni és közben nem elfelejteni, hogy valamit be kell mutatni a főzésből is. Talán éppen ez az, ami miatt nem tudtuk sem szeretni, sem nem szeretni a könyvet. Mert annyira összetett, hogy már inkább katyvaszos.

Amikor csak úgy mesél - néhány recept előtt vagy a képekhez csatolt kommentárokban, kedvesen olasz, pont, mint amilyennek őt elképzeljük. Például leírja, hogy a genfi rizottónak azért ez a neve, mert Genfben tanulta meg elkészíteni és nem jutott jobb név az eszébe. Vagy, amikor elmondja, hogy Clark Gable kezdetben undok volt vele a forgatásokon, de a főztjével sikerült megpuhítani. A nő, aki elkerül Hollywoodba és ott arra a kérdésre, hogy mivel tartja karban az alakját, azt tudja válaszolni, hogy tésztával. Ezek éppen olyan részletek, amik miatt a királykisasszonykodásról álmodó anyáink és nagyanyáink Sophia Lorenek szerettek volna lenni és ami miatt mi ilyen anyát vagy nagyanyát képzelnénk el királykisasszony-mivoltunknak, ha a hercegnői álmodozás közben eszünkbe jutna felmenőket is álmodni, nem csak szőke herceget.

Forrás: Táfelspicc

Az, hogy szakmailag milyen a könyv, ezek után gyakorlatilag majdnem mindegy. Aki megveszi, azért veszi meg, mert ismeri a nőt a borítón. Az, hogy mellesleg tud főzni is, tulajdonképpen elhanyagolható. Lehetett volna csak recepteskönyv, mert vannak benne jó és hasznos dolgok, követhető leírásokkal és pontos mértékegységekkel. Gondol a kezdőkre, mert vannak benne alapszabályok (tésztafőzésről, tőkehalról, stb.) vannak benne praktikus újdonságok (például a puliszka sokféle felhasználási módja, akár pirítósnak). És egy olyan nőtől tudhatunk meg többet az olasz konyháról, akinek elhisszük, hogy ismeri és kiismeri magát ezen a területen.

Megmutatja, hogy készül a klasszikus nápolyi pizza és a pizzácska (előbbi sütőben, utóbbi olajban kisütve készül), de Nápolyból rántotta receptet is kapunk (van benne sonka, szerecsendió, mozarella és paradicsomszósz is). Van babos pizza, amibe egyik kötelező kedvencünk, a hassalja szalonna is kell, az első olvasásra teljesen bizarr zabpehelyleves, tészta, tészta és tészta, de Loren igyekszik meggyőzni a bab és a kaviár párosításának indokoltságáról is, a langusztát pedig rummal készíti.

Használható szakácskönyv tehát, a lényege mégis inkább az, ami miatt a magyar ember általában szereti az olaszokat. Kicsit csapongó, tele nagy gesztusokkal és nagyvonalúan kezelt részletekkel, vidám és elegáns, nem mindig lehet komolyan venni, de szerethető, mert a giccs határáig bájos, miközben mégis lehet belőle tanulni.

Kinek ajánljuk?

Azoknak, akik szeretik az olaszokat, az olasz konyhát és egy olasz háziasszony konyhájára és életére is kíváncsiak.
Akik szeretik Sophia Lorent és bele akarnak látni az életébe vagy akik azoknak, csak szeretik nézegetni a képeit.