Hetek alatt összedőlt a régi világ

95 évvel ezelőtt ezekben az október végi napokban vesztette el a háborút az Osztrák-Magyar Monarchia és Németország. A vereség és a nemzetiségek radikalizálódása először a Habsburgok több száz éves birodalmát szabdalta szét.

Amikor 1914 nyarán elkezdődött az első világháború, senki sem számított arra, hogy négy évig tartó szörnyű vérengzés veszi kezdetét, és hogy a háború alapvetően rajzolja át nemcsak Európa térképét, hanem az addigi életformát és gondolkodásmódot is. Amikor a háború 1918 novemberében a központi hatalmak, vagyis Németország és az Osztrák-Magyar Monarchia vereségével véget ért, évszázados birodalmak bomlottak darabjaikra, és ősi dinasztiák vesztették el minden hatalmukat.

Reményteli felszín, reménytelen valóság

1918 első felében még úgy tűnt, hogy a központi hatalmak helyzete nem reménytelen. A keleti fronton például kimondottan kedvezően alakultak a háborús események: 1918 márciusában Ausztria-Magyarország és Németország békét kötött Oroszországgal, így a keleti fronton a központi hatalmak győzelmével egy időre véget ért a háború. 1918 májusában aláírták a végleges békeszerződést Romániával is; korábban erre az országra is vereséget mértek. A központi hatalmak vezetői abban reménykedhettek, hogy átcsoportosíthatják erejüket a francia és az olasz frontra, és ha teljes győzelmet talán nem is aratnak, méltányos békére lehet még kilátás.

Ez a viszonylag kedvező felszín azonban elfedte azt, hogy a központi hatalmak lassan erejük végére értek. Az első világháború ugyanis a korábbi háborúktól eltérően az anyag és tömeg háborúja volt: a négy éve zajló háborúban az az ország győzhetett, amelyik tovább bírja hadianyaggal és katonával. Ebből a szempontból pedig Ausztria-Magyarország és Németország 1918 nyarára jelentős hátrányba került az 1917-től az Egyesült Államok hatalmas erejét is mozgósító antanthatalmak mögött.

IV. Károly látogatása a német hadsereg főhadiszállásán II. Vilmos német császár kíséretében 1917-ben Forrás: AFP/Ann Ronan Picture Library

A Monarchia összesen 9 millió katonát sorozott be a háború folyamán, akik közül egymillió fő már az első évben a veszteséglistára került. Egyre nehezebb volt pótolni a veszteséget, 1918 nyarára már az 52 éves korosztályt is sorozni kezdték. Hasonló volt a helyzet a hadianyag és az élelmiszer pótlásával: a Monarchia ipara és mezőgazdasága már alig győzte a hadsereg és a hátország ellátását. Mindez pedig oda vezetett, hogy a hátország civil lakossága körében is egyre nagyobb elégedetlenséget keltett a háború. 1914-1915-ben még lelkesedés fogadta a háború kezdetét, 1918 nyarára viszont lényegében megszűnt a háború társadalmi támogatottsága, az embereken a békevágy lett úrrá.

A helyzetet tovább nehezítette, hogy a békevágy nem csupán a civilek, hanem a hadsereg körében is egyre erősebb lett. Ennek hatására megindult a haderő bomlása, amit csak gyorsított, hogy a katonahiányt az Oroszországból hazatérő hadifoglyokkal kívánták pótolni. A háború szörnyűségeit leginkább megtapasztalt hadifoglyok újrasorozása csak tovább rontotta a harci morált, ami 1918 első felében a szökések számának gyors növekedésében és az egyre többször előforduló zendülésekben vált nyilvánvalóvá.

A katonai összeomlás

A központi hatalmak 1918 első felében indították utolsó nagy támadásaikat. A német és az osztrák-magyar kormányzat tudatában volt annak, hogy vészesen fogy az ereje, így mindent az utolsó lapra föltéve próbálkoztak komoly, terveik szerint döntő offenzívákkal. A német hadsereg március 21-én indította meg a franciaországi fronton a támadást, ám a többször újraindított offenzíva nem ért el eredményt, júliusra lényegében ismét védekezésbe szorult a német hadsereg. Az osztrák-magyar hadsereg június 15-én kísérelte meg az észak-olaszországi Piave folyón az átkelést,
ám a próbálkozás iszonyatos kudarcba torkollott: a folyó hirtelen áradása még a tervszerű visszavonulás lehetőségétől is megfosztotta az osztrák-magyar katonákat.

Ettől kezdve valamennyi fronton fordult a kocka: augusztus 8-án a brit csapatok a nyugati fronton áttörték a német vonalakat, nem véletlenül nevezték ezt a napot a németek „fekete napjának”. A lövészárkok elleni küzdelem új taktikai elemeivel harcoló briteknek innentől fogva nem volt megállás: augusztusban és szeptemberben újabb és újabb támadásokat vezettek, aminek eredményeként szeptember 29-én áttörték a Hindenburg-vonalat. Ez pedig végképp megpecsételte a németek sorsát.

Utódállamok az Osztrák-Magyar Monarchia területén Forrás: Wikimedia Commons

Eközben a Monarchiát is katonai csapások sújtották: Görögországból kiindulva az antant szeptember 15-én támadást indított Bulgária ellen. A sebtében átcsoportosított osztrák-magyar és német alakulatok nem tudták föltartóztatni az antant csapatait, így a hadműveletek szeptember 29-én Bulgária kapitulációjával már véget is értek, megnyitva ezzel a Monarchia felé vezető utat a Balkánon. A végső csapás aztán október 24-25-én érte a Monarchiát: ezúttal az olaszok kíséreltek meg átkelést a Piave folyónál kialakult frontvonalon. Ez teljes sikerrel járt: az olasz front összeomlott, a Monarchiának pedig nem maradt más választása, mint a fegyverszünet kérése az antanthatalmaktól. A fegyverszünetet viszonylag enyhe feltételek mellett 1918. november 3-án írták alá Padovában. Különös fordulata a történelemnek, hogy ezt egy ekkor már nem létező ország, az Osztrák-Magyar Monarchia képviselői írták alá.

A nemzetiségek radikalizálódása

Németországhoz képest a Monarchia számára a vereség jóval súlyosabb következményekkel járt. Németországban II. Vilmos lemondott császári címéről, majd a compiegne-i erdőben a német hadvezetés november 11-én aláírta a fegyverszünetet, amit aztán a jelentős területveszteségekkel és megalázó feltételekkel járó, 1919 nyarán aláírt versailles-i béke szentesített. Az Osztrák-Magyar Monarchia viszont már lényegében a háborús vereség pillanatában megszűnt létezni, az 1919-1920-ban aláírt békeszerződések csak a jogi kereteit adták meg a Monarchia fölbomlásának.

Az Osztrák-Magyar Monarchia működése az osztrák és a magyar elit 1867-ben megkötött kiegyezésén alapult, ami aprólékosan szabályozta a dualista - Bécs és Budapest központú - állam működését. A kiegyezés értékelése erősen vitatott a történészek és a közvélemény köreiben is. Az bizonyos, hogy ötven évre szilárd viszonyokat teremtett a közép-európai térségben, ám az is nehezen vitatható, hogy a patikamérlegen kiegyensúlyozott kompromisszum az igazi kihívások idején túlságosan is merevnek, nehezen reformálhatónak bizonyult. Az Osztrák-Magyar Monarchiában ugyanis az osztrákok és a magyarok összességében kisebbséget alkottak, a birodalom többi, döntő többségében szláv nemzetekhez tartozó népe együttesen a többséget jelentette, mégis politikai jogok terén jóval korlátozottabb volt a mozgásterük, mint a két „uralkodó nemzetnek”.

IV. Károly, Magyarország utolsó királya Forrás: Wikimedia Commons

A nemzetiségek a századfordulótól fogva törekedtek az önállósulásra. Először a Monarchián belül keresték valamiféle autonómia lehetőségét, a csehek például azt szorgalmazták, hogy Csehország váljék egyenrangú harmadik féllé az Osztrák-Magyar Monarchiában, és a dualizmust egyfajta trializmus váltsa föl. Más nemzetiségek - például a románok és a szerbek - anyaországuk, Románia és Szerbia felé kezdtek tájékozódni, a délszláv népek körében pedig fölmerült a jugoszlávizmus, vagyis a délszláv népek egyesülésének gondolata.

Az első világháború idején a nemzetiségek szándékai egyre radikálisabbá váltak: emigrációban politizáló vezetőik már Ausztria-Magyarország, ezen belül pedig a történelmi Magyarország fölbomlasztását tartották fő céljuknak. Az antant hatalmai a háború során titkos szerződésekben tettek ígéretet arra, hogy a Monarchia nemzetiségei az önállóság útjára léphetnek. Egészen 1917 végéig az antant vezető hatalmai azonban még nem támogatták a Monarchia teljes fölosztásának programját, hiszen a hatalmi egyensúly politikája jegyében szükségük volt a valamilyen korszerűsített formában továbbélő Monarchiára. 1918 tavaszától azonban az antant vezető hatalmai már a Monarchia feldarabolását szorgalmazták. Ennek a fordulatnak világos jele volt az 1918 áprilisában Rómában megrendezett konferencia, ahol a Monarchia nemzetiségeinek emigráns vezetői a teljes elszakadást tűzték ki célul.

A Monarchia megszűnése

1918 őszén, a katonai összeomlás küszöbén a Monarchia nemzetiségei is egyre aktívabban léptek föl. 1918 októberének első felében sorra alakultak a nemzeti tanácsok: először Zágrábban a délszlávok, majd Prágában a csehek, később pedig a lengyelek hozták létre a maguk szervezetét. Ezek a mozgalmak immáron a legnagyobb önállóságot követelték. A kibontakozó mozgalmak hatására az uralkodó elszánta magát arra, hogy átalakítsa a birodalmát. Október 16-án kibocsátott kiáltványában IV. Károly a Monarchiát szövetséges állammá nyilvánította, amelyben minden egyes „néptörzs” saját területén önálló államisággal bír. Noha ez messze több volt, mint bármilyen korábbi reformjavaslat, a nemzetiségeknek nem volt elegendő, ekkor már - az antant hatalmainak támogatását élvezve - csak az elszakadás volt a megfelelő.

1918. október 29.: a horvát országgyűlés kimondja az ország függetlenségét Forrás: Wikimedia Commons

Érdekes módon először az osztrák állam elszakadását jelentették be: a nemzetiségi képviselők távozása után, október 21-én a volt osztrák birodalmi gyűlés német-osztrák képviselői a mai értelemben vett Ausztria megalapítása mellett döntöttek, ideiglenesen kézbe véve a hatalmat. Őket követték sorban a többiek: október 28-án Prágában deklarálták Csehszlovákia megalakulását, amit 30-án a Szlovák Nemzeti Tanács is jóváhagyott. Október 29-én a szábor, a horvát országgyűlés mondta ki Horvátország függetlenségét és csatlakozási szándékát egy majdan megalakuló délszláv államhoz, 30-án Bécsben pedig már az új Ausztria ideiglenes alkotmányát is elfogadták. November 16-án kikiáltották a köztársaságot Budapesten, december 1-jén pedig az erdélyi románok mondták ki egyesülésüket Romániával, amit Románia a háború alatt kötött szerződések értelmében azonnal a valóságba is át kívánt ültetni.

IV. Károly november 13-án kelt eckartsaui nyilatkozatában visszavonult az államügyek vitelétől. Ez a később vitatott értelmezésű dokumentum tulajdonképpen az utolsó, valódi hatalmat gyakorló Habsburg távozását is jelentette a nagypolitika színpadáról: birodalma nem élte túl a világháborús vereséget és a nemzetiségek győztes hatalmak által is támogatott, birodalmát szétfeszítő törekvéseit.

1918 őszének magyarországi eseményeit következő cikkünkben mutatjuk be.