Vasárnapi lustálkodás helyett a Gánt és Várgesztes közti 18 kilométeres turistaút bejárására vállalkoztunk a Kikerics kéktúramozgalom színeiben. Ez az egyesület nem hivatalos, hanem abszolút baráti, így nevezzük viccesen a havi egy-két alkalommal szervezett közös kirándulásainkat.
A legjobb ebben az, hogy sokféle ember jön össze, a barátok hozzák a kollégáikat, ismerőseiket, és már több szerelem is szövődött a közös túrázásnak köszönhetően.
A mostani túra nem sok települést érintett, kanyargós utunk főként a Vértes erdeiben vezetett.
Gánton a Vértes Vendéglőben rántottával és kávéval kezdtük a napot. A török időkben kihalt települést az Eszterházyak szlovák és német telepesekkel népesítették be a felszabadítást követően.
A német hagyományokat a mai napig tartják,
például a faluszéli kápolnán is németül kéri a felirat Máriát, hogy imádkozzon értünk.
Egy-két kilométert kellett csak megtenni a legelőkön, és már bent is voltunk az erdőben. A tölgyesbe érve emelkedni kezdett az út. Nem egy hegymászás, de azért kellemesen lefárasztja az embert, mire felér a Hajszabarna lapos tetejére. A kopasz tájban elbújtak a dombok sziklái és a kidőlt fák törzsét benövő óriásgombák.
A kéktúrázók hátizsákjukban kis könyvükkel nemcsak a tájat szemlélik, hanem a pecsételőhelyeket is. Szerencsére uniós forrásból megújult az egész túraútvonal,
mindenhol új útbaigazító táblák és térképek vannak,
és a pecsételőhelyeket sem lehet eltéveszteni. Mindszentpusztán csak a pecsét miatt álltunk meg, de ha már ott voltunk, körülnéztünk egy kicsit, és a szendvicsezésre is szakítottunk időt.
A Csáki vagy másképpen Oroszlánkő-vár romjai igen érdekesek az erdő közepén, minden településtől távol. Az Árpád-korból nem sok vár maradt fenn, ennek is csak hiányos romjait láthatjuk.
Anonymus is megemlíti a vár történetét a Gesta Hungarorum című krónikájában.
Ez azonban nem túl megbízható forrás, egy kis fizetségért cserébe a névtelen szerző szívesen belekomponálta a korabeli befolyásosok őseit a magyarok történetébe. A tőle kapott információk szerint a vár építője Szabolcs vezér unokája, Csák volt, akiről a szomszédos Csákvár is a nevét kapta.
Akárki is építette, az biztos, hogy jól választott helyszínt. A romoktól egész a Bakonyig ellátni. Egyébként a vár fénykora rövid volt, Csák Máté 1204-es rozgonyi veresége után hanyatlásnak indult, a török időkben pedig teljesen elnéptelenedett. A történelmi kalandozásból Oroszlány látképe és az erőmű kéményei zökkentettek vissza a jelenbe.
A vár után egy hosszabb kaptató kezdődött az erdőben, míg végre elértük a fennsíkot. Itt már lazábban tudtunk haladni,
őzeket és szarvasokat is láttunk,
de mire a fényképező előkerült volna, már el is tűntek. Lakott településre hosszabb gyaloglás után értünk ismét, méghozzá az elég érdekes, Gánthoz tartozó Kőhányásra.
A települést a 18. században német telepesek alapították Steinau néven.
Az 1792-es népszámláláskor 68 lakosa volt tíz házban, ma 15 ház van,
na meg a szépen felújított Eszterházy-kápolna, előterében egy dísztóval. Az itt lakók alapvetően az erdőgazdálkodásban dolgoztak, de a régi életvitelről egy korabeli mészégető is tanúskodik.
A Székesfehérvár–Tatabánya főutat keresztezve ismét sűrű erdőbe jutottunk, és kíváncsian vártuk, milyen élményeket tartogat Várgesztes. Az úton nem várt akadállyal szembesültünk:
a kivágott fák keresztben feküdtek a túraúton,
ezért kicsit az avarban kellett bukdácsolni. Ez persze nem okozott nagy gondot, de azért érdekes kérdés, miért nem vette senki a fáradságot a kivágott fa feldolgozására és elszállítására – mégiscsak az ország első számú túraútvonalát rekeszti el.
Célunkhoz közeledve még tettünk egy kitérőt. Várgesztesen is meg kellett néznünk a várat, még akkor is, ha a túra végén már nem esett olyan jól a hegymenet. Ez egyébként nem is igazán vár, inkább
vadászkastély, amelyet az idők során erődítménnyé építettek át.
Elhelyezkedése azonban tökéletes, meredek dombon magasodik a falu fölé. Sajnos felújítás miatt zárva van, így csak kívülről láthattuk.
Gyorsan indultunk is tovább Várgesztes központjába, ahol az utolsó pecsételőhely a helyi kocsmában van. Ez természetesen nem rossz üzlet, hiszen, mint azt a kocsmárostól megtudhattuk,
napi két-három túrázó csapat is felkeresi az intézményt emiatt.
Egyébként kellemes meglepetés volt, hogy a vendéglátóhelyen az egyik kedvenc cseh vörös sörömet is lehetett kapni, amit nagy örömmel fogyasztottam el a 18 kilométeres túra után a cserépkályha melege mellett.
Az egész napos friss levegő meghozta az étvágyunkat. Tatabányán álltunk meg vacsorázni a városháza melletti étteremben, és nagyon jólestek a vadraguk és egyéb magyaros ételek. A vacsora végére az eső is eleredt, lám, milyen jó, hogy az időjárás-előrejelzés ennyire pontos. Éppen azért választottuk a vértesi túrát, mert az eredetileg kinézett mátrai útvonalon szakadó esőt jósoltak.
Baráti társaságunk több mint két és fél éve járja a kéktúra útvonalát, a lelkes szervezők pedig kiválóan végzik a dolgukat. Az egy-két napos túrákra tíz-húsz ember szokott benevezni, Excel gondoskodik az autók beosztásáról és a költségek elosztásáról.
Még sosem bántuk meg, hogy lustálkodás helyett országjárásra szántuk a hétvégénket,
hiszen semmi sem kapcsol ki jobban, mint egy kiadós séta a természetben, kellemes társaságban.