Szerencsés vagyok, mert az idei legjobb élményem az összes eddigi közül is simán beférne az első ötbe. Japán már régóta ott volt a bakancslistámon, hiszen mindenki áradozott róla, aki ott járt. Mégis riasztott a drágasága, no meg az, hogy egyéni utazóként sok időt kell fordítani az útra való felkészülésre.
Amikor azonban egy korábbi járatkésés miatt egy 600 eurós kártérítéssel ingyen repülhettem, nem is volt kérdés, hogy Tokiót választom. Két hónapig tartott, míg az internetről összeszedtem a praktikus információkat, de végül sikerült összeállítanom egy viszonylag olcsó és tartalmas útitervet, amelybe még Szöul és Okinava is belefért. Japán azért volt kiemelkedő élmény, mert
még ennyi úttal a hátam mögött is képes volt naponta meghökkenteni,
miközben egyébként rendkívül turistabarátnak találtam. Mindezek tetejébe pedig életem első földrengését is sikerült ott átélnem. Minderről itt olvashat beszámolót.
Oláh Róbert Angliában kezdte 2016-ot, januártól április elejéig kint élt és dolgozott. „Azon kívül, hogy nagyszerű emberekkel találkoztam, az idő elég volt ahhoz, hogy a kultúrájukba is beleláthassak. Egy nyugodt, humoros és vidám népet ismertem meg” – meséli az ott töltött hónapokról.
Oxfordtól kezdve az apró kertvároson át sok helyen lakott, még egy tanyán is, a hihetetlen szépségű vidéki világban. Kiválókat evett, pedig az angol konyha a köztudatban nem erről híres. Pincérkedett, istállót takarított, kőműveskedett, de
bőven maradt ideje túrákra vagy kerékpározásra.
Bejárta Shropshire kövér birkákkal teli, örökzöld fűvel borított dombjait, bicajjal felfedezte Oxfordshire köves-borostyános településeit. „Gloucester kikötőjében apró lakóhajón ittam a tejes teát, amelynek azóta is hódolója vagyok. Élmények halmaza volt ez a három hónap” – idézi fel emlékeit Róbert, aki itt írt beszámolót.
Bucsky Péter hosszú évek óta szeretett volna eljutni Dél-Amerikába, gyakorlatilag bárhova. Amikor meglátta, hogy a Turkish Airlines új járatot indít, és 120 ezer forintért el lehet kapkodni budapesti indulással a jegyet, azonnal lecsapott rá. Az utazás már azért is különlegesen indult, mert egy nap alatt három kontinenst sikerült meglátogatniuk: az isztambuli 8 órás átszállást kihasználták egy városnézésére, a naplementét az óváros felett az ázsiai oldalról nézték.
Kolumbiáról Magyarországon nem sok jót lehet hallani, csak az ország veszélyeiről, a drogkartellekről, a rossz közbiztonságról, a gerillákról érkeznek hírek. „Pedig ez egy tényleg elképesztően gyönyörű hely. A körutunk során Bogotá őszies fennsíkjáról a tavaszias Medellínbe, a karibi Cartagenába és Santa Martába, valamint a hegyvidéki, 400 éve szinte változatlan telepesfalvakba látogattunk el.
Ami a természetnél is jobban lenyűgözött, az a helyiek kedvessége és jókedve volt.
Nem raboltak ki, és végig biztonságban éreztük magunkat, egyetlen esetet leszámítva. Azért ehhez az se ártott, hogy elég alaposan eligazítottak helyi barátaink, de nem volt szükség az észszerű óvatosságon kívül másra” – számol be tapasztalatairól Péter, aki különösen Tayrona nemzeti parkját és San Gil környékét ajánlja mások figyelmébe. Útjáról itt, itt és itt olvashat beszámolót.
Az év kiemelkedő élménye Travellina számára egyértelműen Alaszka volt, ott pedig az a nap, amelyet a medvékkel töltött. „Mindig is megindító saját, természetes élőhelyükön látni olyan állatokat, amelyekkel általában csak állatkertekben találkozni, legyenek azok pingvinek vagy zsiráfok” – mesél a különleges élmény körülményeiről.
A medveles azonban minden addigi hasonló kalandján túltett, hiszen ez nem teljesen veszélytelen vállalkozás, így volt benne némi izgalom. Persze bízott abban, hogy ha évek óta látogatókat visznek a terepre, és még soha semmi gond nem történt, akkor jó kezekben lesz,
a túravezetők pedig tudják, mit csinálnak.
És valóban így lett. „Amikor már megérkeztünk a nemzeti parkba, és ott ücsörögtünk a fűben ötven-száz méterre a mackóktól, szemernyi félelem nem maradt bennem” – fejezi be történetét, amelyről itt talál bővebb beszámolót.
Végezetül olvassák el Lantos Gábor történetét, amelyről még bővebben itt írt.
„Az idei év második napja volt. 2016. január 2.
»Drágám, tudod, hogy mikor indul vissza az autóbusz Kuopióba?« – kérdezte meg feleségem házasságunk ötödik napján.
»Fogalmam sincs, de majd csak megy egy valamikor.«
»De legalább azt tudod, hol van az a vár, ami miatt idejöttünk?«
»Azt sem, de nézd csak, ott egy idős asszony, ő majd megmondja.«
Álltunk a ragyogó égbolt alatt, lágy szellő lengedezett, a hőmérő higanyszála már-már súrolta a mínusz 15 fokot. Az iránymutató táblán minden finnül volt kiírva, ami csak azért volt érdekes, mert valamennyi busz mellett volt egy megjegyzés. Gondolom, hogy az egyik csak pénteken jár, a másik meg minden páros hét hétfőjének reggelén. Vagy mit tudom én, mikor.
Feleségem ekkor kicsit csúnyán nézett rám, de azért nekiindultunk a vár irányába.
Az idős néni ugyan meg sem mukkant angolul, de bőszen integetett, hogy kövessük. Én még sosem csalódtam a finnekben, szóval, nem voltam különösebben ideges. Orsi cseppet látszott bizonytalannak, mert januárban Kelet-Finnországban nincs sokáig világos, viszont azt tényleg nem tudtuk, mikor jön értünk egy autóbusz.
Olavinlinna várának egyik különlegessége, hogy vízre épült. A másik az, hogy bár falait 1475-ben (a mi derék Hunyadi Mátyásunk uralkodásának fénykorában) emelték, még mindig büszkén és érintetlenül állnak. A vár feladata volt visszaverni a keletről jövő oroszok támadásait, és így biztosítani, hogy a tartomány a svédek fennhatósága alatt maradjon. Az Olavinlinna elnevezés az 1800-as évek végén vált véglegessé. Addig az erődítmény Savonlinna vagy Uusilinna (Új vár) néven szerepelt. Az építmény Finnország, de talán az egész Skandináv-félsziget legszebb középkori erődítménye.
Ezért jöttünk el ebbe a városba.
A vár falai között már működött a wifi, pillanatok alatt meg tudtam nézni a menetrendet. Feleségem megcsodálta a lovagi tornák kellékeit, a sisakokat, meg azt a hatalmas puzzle-játékot, amelyet pár perc alatt kirakott. A valószínűtlenül szép, rózsaszín égbolt alatt menetelve jutottunk el egy gyorsétteremig, ahol befaltunk pár finn hamburgert. Majd jött a túra legizgalmasabb kérdése: érkezik-e az a busz, amelyik visszavisz bennünket Kuopióba?
Jött. Igaz, rajtunk kívül egyetlen utas sem ült rajta. Mert ki az az őrült, aki január 2-án, szombaton a vaksötét Kelet-Finnországban Savonlinnából Kuopióba utazik?
Ki? Mi!”