Fényterápia - Opel Astra GTC 1.6 Turbo

Érdekes egy szerzet a panorámatetővel és 180 lóerős turbómotorral megbolondított Opel Astra GTC, ugyanis megjelenésével, technikai tudásával és árával olyan modellek játszóterére téved, mint például a BMW 1-es szériája vagy éppen az Alfa Romeo 147. Kérdés azonban, az autó elején virító embléma mennyire győzi meg azokat, akik egy rakást pénzt akarnak elkölteni egy nem éppen praktikus, de élvezetesen vezethető és jól kinéző autóra.

Az Opel formatervezői a maximumot hozták ki az Astrából
(Még több fotó a galériában. Kattintson a képre!)

Logikus lépés volt az Opel részéről, hogy a derék családi igásló, az Astra háromajtós változatát (vagy ahogyan márkán belül hívják GTC, azaz Gran Turismo Compact) kupésították, aki ugyanis szándékosan lemond a két hátsó ajtóról, azt nyilván nem érdekli, hogy mennyire nehéz hátra bekászálódni, és milyen nyomasztó érzés egy meredeken lejtő tetőív alatt kucorogni. Ezt a típusú vásárlóréteget viszonylag jól körül lehet írni: család még nincs, ezért a praktikum csak sokadlagos tényező a vásárlásnál, ennél sokkal fontosabb a teljesítmény, a vezetési élmény és persze a külső megjelenés. Ha ezeket a szempontokat vesszük alapul akkor az Astra GTC állja is sarat a konkurenciával szemben, különösen tesztünk főhőse, amely még látványos panorámatetőt és egy szépen kihegyezett 180 lovas turbómotort is kapott, ám egy nagyon fontos szempontot kihagytunk: ez pedig a márkaimidzs. Mielőtt azonban elkezdenénk ugrálni az autó elején díszelgő kis körbe zárt villámon, lássuk, mire képes egy 6,7 millió forintos Astra.

Ami a külsőt illeti, bátran kijelethető, hogy a német formatervezők a maximumot hozták ki a kupésított Astrából, amely hosszabb és laposabb az ötajtós változatnál, de a tengelytáv milliméterre azonos. Ez elvileg azt is jelenthetné, hogy hátul ugyanolyan kényelmesen el lehet férni, a meredeken lejtő tető miatt azonban a 170 centinél magasabbra nőtt utasok feje hozzáér a plafonhoz, ám ami még ennél is sokkal nyomasztóbb, hogy a lőrésszerű ablakokon alig lehet kilátni, ráadásul még kibillenteni sem lehet őket, ha esetleg oxigénhiányt okozott volna a bunkerhangulat. Persze a hátsó üléssor szűkösségét vagy a bejutás nehézségét nem szabad a háromajtós Astra hibalistájára felvenni, mivel ez nem is akar praktikus lenni, hanem csak jól kinézni egy tömött kávézó előtt. Ízlések és pofonok, de nekem a Calibra óta ez az első olyan Opel, amelyért lelkesedni tudtam, bár ha már itt tartunk, annak idején egy kicsit tetszett a Tigra és az előző Astra kupéváltozata, de ezeken viszonylag hamar túltettem magam.

A vaskos C oszlop szemrevaló darab, egyetlen hibája, hogy nem látni tőle hátra
(Még több fotó a galériában. Kattintson a képre!)

Kedvenc részletem az oldalsó ablakok meredek íve, amit a tetővonal egy kis ráhagyással követ. Ennek fényében könnyedén meg tudtam bocsátani az autónak, hogy belülről szinte semmit nem látni hátra a vaskos C oszlopok, pontosabban pillérek miatt, bár a dolgomat azért jelentősen megkönnyítette a feláras tolatóradar. Tesztautónk már túlesett a nemrégiben lezajlott ráncfelvarráson, ami egy diszkrét krómdíszítésen és a méhsejt mintázatú hűtőrácson érhető tetten kívülről, míg belül szintén csak apróságok, egy-két új kárpit és díszítőelem változott. A képeken csillogó Astra fényezése érezhetően élő cáfolat próbál arra lenni, hogy a piros szín csak néhány olasz autónak állhat jól, ami értékelendő igyekezet, mégis olyan érzésem támadt, mintha csak egy festékesvödörből halászták volna elő a GTC-t, annyira piros volt mindenütt.

Belül majdnem olyan, mint egy teljesen hétköznapi Astra
(Még több fotó a galériában. Kattintson a képre!)

A beltér hangulatán sajnos csak ott érhető tetten a sportosság és a kupéhangulat, hogy hátra nem látunk semmit, hiszen ugyanilyen kezelőszervek és ülések virítanak a családbarát Astrákban is. A vezetőülést hat irányban lehetett állítani, a kormányt négy, mégis hosszú napokba tellett, mire találtam egy úgy ahogy kényelemes vezetési pozíciót, bár még ekkor is hiányzott a tökéletességhez, hogy legalább öt centivel lejjebb legyek. Szintén nagyon hiányzott egy könyöktámasz, bár ezt potom 50 ezer forintért lehet pótolni az extralistáról. Ha már az extráknál tartunk, kezdjük tesztautónk leglátványosabb cicomájával, az óriási panorámatetővel, melyért 300 ezer forintot kér az Opel, ám aki teheti, ne hagyja ki, nélküle ugyanis nem csak hátul, de elöl is bunkerhangulat van az autóban. Különösen a téli hónapokban szívderítő, hogy felettünk meredezik az égbolt és ömlik be a fény, ráadásul a panorámatető miatt nem kell előredőlve kukucskálni a piros lámpáknál, mikor lesz már zöld, de egy gépi autómosást is fenomenális élmény végignézni alulról.