Végy bármilyen széntartalmú szerves anyagot, és égesd el oxigénszegény környezetben. Az eredmény: sok szén-monoxid és jóval kevesebb hidrogén meg metán. Ezt a módszert a nagyvárosokban már a 19. század közepétől használták, csőhálózaton küldték a lakásokba a főzésre, fűtésre és világításra is alkalmas - nálunk légszesznek vagy világítógáznak nevezett - elegyet. Nem sokkal később, amikor már automobilok futkostak az utcákon, de még nem volt elég a benzinkút, az autógyártók felismerték, hogy a városi gáz motorhajtásra is megfelel.
A sűrítetlen gáznak nem nagyon volt helye az autóban, így kezdetben gumival impregnált selyemből vagy szövetből összeállított 10-13 köbméteres sátrakban tárolták az autó tetején. Egy töltés így nagyjából 50 km-re volt elég, ahogy fogyott az üzemanyag, úgy esett össze a sátor. A húszas évekig a mérgezés- és robbanásveszély ellenére eléggé elterjedt ez a megoldás, buszokon, kamionokon, traktorokon is használták.
1920-ban jött az áttörő ötlet: Georges Imbert francia vegyészmérnök minigázgyárat alkotott, akkorát, hogy fel lehetett szerelni az autókra. A szerkezet mindenevő volt (tűzifa, fűrészpor, szén, szénpor, szalma), egy tonna fa elgázosításával 400 liter benzint lehetett kiváltani. A gázkeveréket csak le kellett hűteni, meg kellett szűrni, és már mehetett is a karburátorba.
Indításkor kéziventilátorral juttatták az első adagot a motorba, menet közben azonban már elég volt hozzá a gép szívóereje. Gázüzemben, a keverék magas hőmérséklete miatt is, átlagosan 25-30 százalékkal csökkent a teljesítmény. A találmány 1929 és 1932 között, a nagy világválság idején érte első virágkorát, de a második világháború benzinhiányos éveiben terjedt el igazán. A 40-es években, Németországban 500 000, Finnországban 73 000, Franciaországban 65 000 ilyen autó futott.
A németek még 3000 „töltőállomást” is kiépítettek, itt az autósok tűzifát „tankolhattak”, a Volkswagen (Bogár) és Mercedes (Typ 230) pedig sorozatban is gyártott fagázos típusokat. A háború után Európában gyorsan eltűntek az utakról a fagázos autók, de Kínában, Észak-Koreában és Oroszországban ma is találkozhatunk ekként működő teherautókkal, buszokkal. Sőt a skandináv országokban is, mert ott sok a hulladék fa.