Visszatér a Maserati

Vágólapra másolva!
A legendás autómárka, a Maserati 2003 végén visszatér a versenypályákra, ám egyelőre nem a Forma-1-be. Ezt maga Luca di Montezemolo, a Ferrari elnöke jelentette be. A hír kapcsán áttekintettük a Forma-1 korai nagy olasz sikereit.
Vágólapra másolva!

Sterling Moss, 1959, Monaco
Sterling Moss 1959-es Maseratija

De lássuk, mitől is volt világhírű a Maserati! Itália a világ legmotorizáltabb nemzete, az ország lakosságához viszonyítva itt fut a legtöbb autó és motor. A versenyzés, közelebbről a gyorsasági autóversenyzés úttörői is olaszok voltak: Farina, Fagioli, Ascari, Serafini, Bonetto, Villoresi, Taruffi, Sanesi - mind-mind ott tülekedtek kultúrtörténeti műremeknek is beillő Alfa Romeójukkal, Maseratijukkal, Ferrarijukkal a Forma-1 életre hívásának első éveiben.

Mindenfajta Forma-1-gyel kapcsolatos történeti áttekintést illik Giuseppe Farina nevével kezdeni. Ő a legelső, 1950. május 13-án, az angliai Silverstone-ban futott Forma-1-es nagydíj győztese, a sportág legelső világbajnoka. Az 1906. október 30-án Torinóban született "nagy Nino" a második világháború előtti korszak egyik leghíresebb olasz versenyzője volt. Apja alapította a Farina kocsigyártó vállalatot, maga Nino mérnöki doktorátusig jutott. Legelső viadalán, az 1932-es Aosta és Grand St. Bernard közötti hegyiversenyen - hosszú karrierje során számtalanszor visszaköszönő módon - óriási balesetet szenvedett, eltörte a vállcsontját és számtalan zúzódást szerzett az arcán.

Biella pályáján 1934-ben Maseratival aratta első zajos sikerét, majd a Ferrarihoz, aztán az Alfa Romeóhoz pártolt. A háború előtti utolsó nagy győzelmét az 1940-es Tripoli-siker jelentette. 1946-ban Genfben, 1948-ban Monacóban nyert, s amikor 1950-ben a Forma-1-es vb-széria elindítása mellett döntöttek, az Alfa Romeo vezető pilótájaként a nyitó Brit Nagydíj után a svájci és a hazai, olasz futamot is megnyerte. Ám 1951-ben képtelen volt megvédeni világbajnoki címét és visszaverni a zseniális argentin, Juan Manuel Fangio támadásait. Átigazolt Enzo Ferrarihoz, s karrierje végéig kitartott mellette. 1955 végén vonult vissza, mert az egy évvel korábbi monzai futamon olyan súlyos égési sérüléseket szenvedett, hogy csak fájdalomcsillapítókkal tudott vezetni, s újabb balesete a Mille Miglia legendás versenyén, végképp megerősítette döntése helyességében. Az 1956, '57-es indianapolisi 500 mérföldes viadalon még indult, s később sem szakadt el az autósportól, a Jaguar olaszországi importőre, az Alfa Romeo vezérképviselője lett. Az 1966-os Francia Nagydíjra, Clermont-Ferrand felé tartva, a chambery-i hegyek lábánál kocsija megcsúszott a vizes úton, s nem sokkal 60. születésnapja előtt közúti balesetben halt meg.

A szenvtelen, sérült riválisait a kórházban soha meg nem látogató Nino Farina rideg személyiségével ellentétes volt a népszerű Alberto Ascarié, aki Farinát követve az 1952-es, '53-as világbajnoki címet nyerte Ferrarijával. Az 1918. július 18-án Milánóban született Alberto hírnevét papája, Antonio alapozta meg, aki a 20-as évek Alfa Romeo-sztárja volt, ám 1925. július 26-án a Montlhery-ben rendezett Francia Nagydíjon halálos baleset érte.

A 7 évesen árván maradt Alberto motorversenyzőként kezdte, de miután Enzo Ferrari 1939-ben otthagyta az Alfa Romeo gyárat, s megalapította saját vállalkozását, az 1940-es Mille Miglia-viadalra tervezett két darab 1,5 literes, 8 hengeres sportautó egyikét Ascarira bízta. A Farina által megnyert azévi Tripoli-versenyen 9. lett, majd a második világháború kitörésekor barátjával, Luigi Villoresivel szállítmányozási vállalatot alapított, ők vitték az üzemanyagot Mussolini serege után Észak-Afrikába. Első négykerekű győzelmét 1947. szeptember 28-án Modenában aratta, majd a San Remo Grand Prix megnyerése után a Maseratitól Villoresivel együtt visszapártolt a Ferrarihoz. Az 1,5 literes Tipo 125-sel sikert sikerre halmozott, s a 4,5 literes Ferrari 375-sel az újonnan indított Forma-1-es sorozatban is remekelt, mégsem ő lett az első pilóta, aki győzelemre vezette a Ferrarit.

Ascari négy esetben is másodikként futott célba, mire az 1951. július 14-i silverstone-i Brit Nagydíjon az argentin Froilan Gonzalez a történelmi győzelmet besöpörte. Igaz, első számú pilótaként megelőzhette volna Gonzalezt, de az argentin a két héttel korábbi reimsi Francia Nagydíjon átengedte neki Ferrariját, hogy a vb-pontversenyben Ascari tarthassa a lépést Fangióval, úgyhogy ezt a gesztust Silverstone-ban viszonozta az olasz. Az azévi vb-cím ennek dacára Fangióé lett, ám az 1952 és '53-as már Ascarié és a Ferrarié. 1954-ben mégis hallgatott Gianni Lanciára, s barátjával, Villoresivel hozzá pártolt, de óriási csalódására csak egy vb-ponthoz jutott. Az '55-ös szezon második futamán, a Monacói Nagydíjon vezető pozícióból zuhant az öböl korlátját áttörve a tengerbe, amit megúszott törött orral, de egy héttel később, 1955. május 26-án a monzai 1000 km-es viadal edzésén a Vialone jobbkanyarban halálos baleset érte. Bizarr, de ő is 26-án szenvedett tragikus balesetet, mint az édesapja. Az ötszörös világbajnok Fangio így méltatta: "Elvesztettem a legkiválóbb vetélytársam."

Németh Andrea