Szerepjáró - Hyundai Tucson Style 4WD 2.0 CRDi

Járd a saját utad - hirdeti új szlogenjében a Hyundai. A Tucson ezzel szemben a mások által kitaposott ösvényen halad, ott viszont tökéletes helyismerettel rendelkezik: úgy tűnik, a koreaiak ráleltek azokra az egérutakra, amelyeken a fő csapást levágva máris látótávolságon belül tudhatják a japán előőrsöt.

Nagyobb kép

Nyilván egyik szeme sír, a másik nevet a szöuli cégvezetésnek. Egyfelől tudják - és úton-útfélen hangoztatják is -, hogy a Tucson alapja az utolsó szegecsig megegyezik a testvérmárka Kia Sportage modelljével, márpedig a jövőt nem a választék összemosásában, hanem a markánsan eltérő kínálatban látja a konszern. Másfelől viszont ez nyilvánvalóan nem szúrja a vásárlók szemét: még pár hónap, s a Tucson a második legkeresettebb Hyundai modellé válik a legnagyobb európai piacokon. Ausztriában akár három hónapot is hajlandóak várni rá a türelmes ügyfelek, a szállítási tervekben pedig a Toyota RAV4-essel csaknem azonos darabszám szerepel. Mi ez, ha nem egy sikersztori prológja?

Törpének óriás

Az autós újságíró, hacsak teheti, kerüli az ezüstmetál járműveket. Vezetni persze azokat is ugyanolyan, mint a pirosat, zöldet vagy feketét, fényképen viszont beleolvadnak az aszfalt, az acél-üveg épületek, a borús ég és még ki tudja hányféle szürke háttér színtelenségébe. A Tucson esetében mégsem bántam volna, ha a csillogó mélysárga (alias aranyhomok) helyett valami visszafogottabb árnyalatot utal ki az importőr. Így ugyanis elmondhatatlanul feltűnő jelenség a divatterepjáró osztály legújabb tagja, ami a tesztelt kivitelhez alapáron járó, sötétített hátsó oldalablakokkal együtt határozott - és nem feltétlenül kívánatos - társításokat ébreszt a szemlélőben.

Legyen elég annyi, hogy egyenrangú kereszteződésekben gyakran villantva kellett jelezni: megadom az elsőbbséget, s a gyalogosok olykor zöldben is megtorpantak egy pillanatra, ha feltűnt a hatalmas autó. A Tucson nem hosszabb és csak kicsivel szélesebb, mint egy átlagos alsó-középkategóriás autó. Jóval kompaktabbnak hat például, mint a csak 17 centivel hosszabb, viszont kisebb tengelytávú Santa Fe. Utóbbival ellentétben a tervezők itt nem pazarolták az anyagot, hullámzó felületek és szivacsos válltömések helyett szorosan a testre simuló gúnyát húztak a vázra. A pentagon fényszórók, az egyre vastagodó bordázat a motorháztetőn, az oldalablak folytonos, szintén ötszögletű felülete és a körbefutó, vaskos fekete műanyagbetét robusztusnak, határozottnak, erőtől duzzadónak mutatják a Tucsont (amelynek mellesleg a névadó arizonai városhoz hasonlóan 'tuszon'-nak kell ejteni a nevét). Meglepő fordulat: elméletileg a Kia a sportos, a Hyundai pedig az elegáns márka a csoportban, itt viszont láthatólag felcserélődtek a szerepek.

Személyiségzavar

A konszernen belüli viszonyok a beltérben rendeződnek. A Tucson nem kínál például kapaszkodót utasának, van viszont szálcsiszolt alumíniumimitációval keretezett középkonzol. Ez egyébként a kabin mélypontja: a díszpanel sem megjelenésében, sem tapintásra nem kelt emelkedett, még csak kellemes érzést sem. Mintha az autó maga is tisztában lenne ezzel, az összes többi részlet ezt az olcsó megoldást igyekszik feledtetni. A műanyagok kemények, de mutatósan erezettek, s eszük ágában sincs nyiszorogni. A kapcsolók könnyen járnak, de ni, ismét szerepet tévesztett a Hyundai: a műanyag gombok elég nagyok és kellően határozott billentésűek ahhoz, hogy adott esetben egyujjas kesztyűben is kezelni lehessen őket. Mintha könyörögne azért az autó, hogy tekintsük munkagépnek, strapabíró terepjárónak. Nos, rajtunk ne múljék...