Családi csomagolás - Renault Mégane Grandtour 1.5 dCi Dynamique

Miért írunk egy ráncfelvarrás előtti modellről? Mert jó, és mert nem győzzük eleget ajnározni a Renault 1,5-ös dízelét a maga 105 pacijával.

Képgaléria

Természetesen az autókkal szembeni elfogultságom nem a francia autókban csúcsosodik ki, talán pont ezért lepett meg annyira a Mégane. Rendben, sóhajtva elismerem, (olvasóinkkal ellentétben) japánpárti vagyok, de mostanában betámadnak az észérvek, mégpedig a toleráns futóművet, a takarékos motort és csomagtartó méretét illetően. Lehet, hogy öregszem? Remélem, nem kell erre fognom a dolgot, hiszen előbb-utóbb mindenkit utolér a végzete. Egyszer eljön az idő, hogy bele kell tuszkolnia egyetlen autóba az asszonyt, a gyerekeket, a nagymamát, meg a töltött káposztát is, meg azt a pár apróságot, amit a vidéki rokonoknak kell elfuvarozni.

Vagy, ha ez a verzió jobban tetszik: biciklik a tetőcsomagtartón, hűtőtáska, sátrak és túrabakancsok a csomagtartóban. Merthogy ne tessék félreérteni, most épp nem beskatulyázni próbálom az autót a családosok járgányának, hiszen többnyire éppen a fiatalokat láttam a kombiban ücsörögni.

Ebben mennyi újdonság van? Pont annyi, mint a Mégane Grandtourban, meg az 1,5 dCi-ben. A modellcsaládból egyébként hamarosan megérkezik a ráncfelvarrt változat, amely némileg karakteresebb lesz, talán kissé letisztultabb vonalakkal.

Jellemző módon akkor jöttem rá, mennyi tesztautónkhoz hasonló modell futkos az utakon, amikor elkezdtem vezetni. Sok rokont találtam, és tulajdonképpen nincs is ebben semmi meglepő, hiszen viszonylag jó áron egy kifejezetten felhasználóbarát járgányt kap a vásárló (az anyagiakról később), hatalmas és jól pakolható csomagtartóval, barátságos belsővel.

Az autó futóműve - elcsépelt, vagy sem - kifejezetten a magyar utakra termett. Ezért nem győztem egyébként eleget hálálkodni, amikor többedszer suhantam végig a Budapesten - kritikán aluliságban - referenciának számító Szentendrei úton. Akkor persze nem volt ilyen őszinte a mosolyom, amikor egy dupla úthullámon embereset pukedlizett az autó, és mintha az első lengéscsillapítók szolidan koppantak is volna. Értettem a figyelmeztetést, nem forszíroztam a kanyarvételt - többnyire.

Miközben az átlagos autókat csúnyán aláztam a lámpától-lámpáig tartó, elemi utcai harcban, azon töprengtem, hogy hol van ennyi erő ebben a kis dízelben, és hogy mitől, miből tudja ezt a viszonylag nagy autót ilyen könnyedén mozgatni. 1500-tól már repít, és igaz, hogy 3000-től szépen fokozatosan el is fogy, de odáig jóérzésből nem kell forgatni, vagy ha igen, akkor el kell váltani. Van hová, a hatfokozatú váltó autópályán még meg is engedte, hogy előzéshez ne váltsak vissza, persze leginkább csak 130 km/h felett.

Egy dologban kétségkívül letaglózott a Mégane. Szépen fogalmazva: kiváló a zajkomfortja. Közérthetőbben: aligha láttam ebben az árkategóriában, és ráadásul dízelben ilyen csendes autót. Mit csendes?! A hátsó ablakon kijutni próbáló légy elfúló szárnyrebegtetését is tökéletesen meghallani, akár még akkor is, ha épp a maximális megengedettet kóstolgatom a sztrádán. Pedig igencsak messze van ám az a hátsó szélvédő!