Mister K és a Datsun Z - Datsun 240Z

Minden híres autónak megvan a maga legendája - még a japánoknak is. Csak ezekről alig lehet olvasni valamit, mert a felkelő nap országából - talán a nyelvi akadályok miatt - kevés információ szivárog át a világ többi felére. A Nissan híres sportkocsija, a Datsun 240Z harmincöt évvel ezelőtti születésének körülményeiről Balázs Viktor lebbenti fel a fátylat.

Automotive Hall of Fame - Az Autózás Halhatatlanjainak Csarnoka. Ez a neve annak a hófehérre festett, modern templomhoz hasonlatos épületnek Dearbornban, a Ford főhadiszállásától néhány percnyi autóútra, amelynek falain az autózás történetének legnagyobb személyiségeiről készült arcmások láthatók.

A halhatatlanokká választottak alig több mint kétszáz bejegyzést tartalmazó listáján csupán négy japán név szerepel. Tojoda Eidzsi és Honda Szoicsiro neve önmagáért beszél, aztán ott van a modern autógyártást megreformáló Tagucsi Genicsi, akinek minőség-ellenőrzési módszerét az egész világon használják. A legutóbbi japán nevet 1998-ban jegyezték be, így hangzik: Katajama Jutaka.

Katajama szan - aki még ma is jó egészségnek örvend - 1960-tól kezdett autótörténelmet írni, amikor a hatalmas, fecskefarkú Cadillacek hazájában pici, furcsa megjelenésű autók forgalmazását indította be, amelyek hűtőrácsán ismeretlen márkanév díszelgett: Datsun.

Katajamánál jobb igazgatót ki sem nevezhettek volna az amerikai leányvállalat élére. Mr. K - ahogyan az amerikaiak emlegették - meglehetősen atipikus japán. A tehetős, - Japánban igen ritka - keresztény családból származó fiatalember imádta az autókat. Ezt a vonzalmát nagyobbrészt ausztrál rali versenyeken próbálta kiélni, de úgy tűnik, nem sikerült maradéktalanul, mert a legendák szerint bárhová ment, mindig megbüntették gyorshajtásért. Nemcsak a gyors autókért, hanem az amerikai kultúráért is rajongott, s új helyén úgy érezte magát, mint hal a vízben.

A hatvanas évek Amerikája nemcsak a hatalmas cirkálók hazája volt, hanem az olcsó sportkocsiké is. Katajama látta, hogy az MGB-k és Triumphök, no meg a Ford Mustang micsoda népszerűségnek örvend, és a hatvanas évek közepén elkezdte a tokiói központ megdolgozását sportkocsi ügyben. Azt ígérte, ha a kocsi elég olcsó és elég gyors lesz, akkor havonta kétezret is el tud majd adni belőle.

Végül az 1969-es Tokiói Autószalonon jelent meg a Fairlady Z névre keresztelt jármű, amelynek, elnevezése ellenére, semmi köze nem volt a korábbi Fairlady Roadsterhez. Orra hosszú volt, mint a Jaguar E-Type-nak, hátulja viszont az 1967-es Mustang Fastbackére hasonlított. Mégsem fitymálta senki másolatként, mert vonalvezetése olyan lenyűgözően könnyed, olyan harmonikus és annyira arányos volt, hogy az egész autós világnak elállt a lélegzete.

Nem is csoda, hogy évtizedekig keringett egy legenda, amely szerint a csodaszép BMW 507-es roadster formatervezője, a német származású Albrecht Graf Goertz vetette papírra a kocsi vonalait, aki a coca-colás üveget és a Studebaker Avantit megformáló sztártervező, Raymond Loewy tanítványa volt.

Úgy tűnik, a gőgös európai és a finnyás amerikai fő okosok nem akarták elhinni, hogy japán tervező is tud világszínvonalú formát rajzolni. Csakhogy Goertz - saját maga által is terjesztett - történetéből az igazság mindössze annyi, hogy a német szakember 1963-tól 1964-ig tanácsadóként dolgozott a Nissan tokiói irodájában, ahol két autón, a Silvia 1600 Sports Coupén és a Yamaha motoros A550X tanulmányon dolgozott.

Évekkel később a Nissan jogi osztálya udvarias levéllel tett pontot a dolog végére, amelyben tudatták Goertzcel, hogy a 240Z dizájnja a házi formatervező csoport munkája, amelynek tagjai azonban - így a levél - "sokat tanultak Öntől, és bizonyára befolyásolta őket az Ön, Nissannál végzett munkája."
Ezt a kis mellékvágányt legelegánsabban az említett, házon belüli formatervező csapat vezetőjének nevével lehet lezárni, őt Macuo Josihikónak hívták.