Jonathan Coe: "Nálunk a világháború vége óta semmi érdekes nem történt"

Vágólapra másolva!
Jonathan Coe neve valószínűleg csak a nagyon figyelmeseknek cseng ismerősen, eddig megjelent hat könyvéből csupán egyet adtak ki magyarul, az is különösebb kritikai visszhang nélkül tűnt el a boltok polcairól. A birminghami születésű Coe hazájában viszont igazi fenomén, Európa-szerte is egyértelműen ő a témafelelőse a hetvenes-nyolcvanas évek lepukkant, munkanélküliséggel és szakszervezetekkel bajlódó Angliájának, Nick Hornby szerint egyenesen nemzedékének legfajsúlyosabb brit írója. A találkozásunkkor épp masszív hátfájással bajlódó Coe egy chelsea-i kávézóban mesélt arról, hogy mennyire neheztel még mindig Margaret Thatcherre és Tony Blairre, a magyar kultúrát viszont annyira nagyra tartja, hogy 1989. januárjában a mézesheteit is Budapesten töltötte.
Vágólapra másolva!

Többször nyilatkozta, hogy a Trógerek Klubja és a Closed Circle (A zárt kör) valójában egy nagy regény, amely két külön könyvként jelent meg. Sajnos ennek a monumentális regénynek a második fele eddig nem jelent meg magyar fordításban. Ilyen esetekben tud bármilyen eszközzel nyomást gyakorolni a külföldi kiadójára?
- Nem, sajnos nem igazán. Persze van egy ügynököm, aki az európai kiadókkal tárgyal, és neki is vannak ügynökei, akik például a magyar kiadómmal egyezkednek, de nekem szerzőként nincs semmilyen eszköz a kezemben. Ugyanakkor érzem a felelősséget, hiszen jelen esetben ugye arról van szó, hogy a cselekmény a magyar olvasó számára nagyjából a felénél véget ér...

Szerintem azt sem túlzás állítani, hogy derékba törik a cselekmény.
- Igaz, a Trógerek Klubja hemzseg az olyan utalásoktól, elvarratlan szálaktól, melyek igazán a Closed Circle-ben nyernek értelmet.

Maradjunk akkor az első résznél, ami magyarul is olvasható. A Trógerek Klubjá-nak főhőse, Benjamin Trotter sokszor úgy érzi, folyton lemarad élete meghatározó eseményeiről. Ahogy saját maga fogalmaz, mindig épp a döntő pillanatban ugrik ki a konyhába, hogy feltegyen egy csésze teát. Ön szerint mennyire ismerős ez az érzés a most felnövekvő generáció számára?
- Igen, sajnos minél szélesebb képet kapunk arról, hogy mi történik a világban, azaz minél tájékozottabbak vagyunk - persze ez a tájékozottság önmagában is érdekes lelkiállapot, hiszen közben az eseményeknek nem vagyunk részesei, legalábbis többnyire bennünket nem érint a befogadott információ - annál közelebb kerülünk az internet nagy paradoxonjához. Hirtelen tudatába kerülünk, hogy mennyi emberrel és eseménnyel ápolhatunk kapcsolatot, de közben arra is rájövünk, hogy ez a kapcsolat nem túl szoros. Tehát hiába érezzük át az Egyesült Államokban vagy Irakban zajló események jelentőségét például, mást nemigen tehetünk, mint hogy tétlenül szemlélődünk, legalábbis aktív szerepvállalásra nincs lehetőségünk, azon túl, hogy blogokon hangoztatjuk a véleményünket. Ezzel szemben száz vagy kétszáz évvel ezelőtt tudomásunk sem lett volna a világ ilyen kaliberű eseményeiről, sokszor még azt követően sem, hogy maguk az események már bekövetkeztek.

Tehát Benjamin amiatt érzett frusztrációja, hogy lemarad a fontos dolgokról manapság egy olyan életkörülmény, amelyhez muszáj hozzászoknunk?
- Inkább úgy fogalmaznék, hogy a világtörténelem talán sosem volt kézzelfoghatóbb az átlagember számára, ugyanakkor sosem tűnt még ennyire reménytelennek, hogy a dolgok állásán változtassunk.

Azért kérdezem ilyen kitartóan a modern kommunikációról, mert a következő könyve saját megfogalmazása szerint főként arról szól, ahogy "a kommunikációs technológiák az elmúlt húsz-huszonöt évben újra és újra forradalmi változásokon mentek keresztül".
- Valójában nem adott témákra írok könyveket, sokkal inkább az a célom, hogy bizonyos dolgokkal kapcsolatban kiderítsem az igazságot, illetve hogy tisztába kerüljek a saját érzéseimmel. Meggyőződésem, hogy a technológiai fejlődés megváltoztatta az emberek egymás iránti viszonyát, sőt ez a változás jelenleg is zajlik, sokszor igen profán formákat öltve. Ezzel a könyvvel igazából a saját észrevételeim alapján igyekszem vizsgálódni a témában: a regény egy olyan emberről szól, akinek tönkremennek a való életben ápolt kapcsolatai, vagyis inkább jellemző rá ez a fajta működésképtelenség. Elvált, egyedül él, nem túl jó társalgó, ugyanakkor számos más úton mégis képes ismerkedni, például az interneten vagy SMS-en keresztül. Az életét végül az változtatja meg, hogy egy géppel, egy női hanggal létesít kapcsolatot. Lényegében a könyv azt a kérdést boncolgatja, hogy az általunk feltalált technológia betölti-e a szerepét, azaz a segítségével gazdagodnak, színeszednek-e az emberi kapcsolataink, vagy épp ellenkezőleg: egyre jobban elidegenedünk egymástól.

Tehát elmenne odáig, hogy a kommunikációs technológiák visszafejlődéséről beszéljen?
- Nem tudom, hogy a fejlődés előremutató-e vagy sem, csak azt mondom, hogy más természetű, mint korábban. Persze arra szoktam gondolni, hogy vajon elvesztünk-e valami lényegit azzal, ahogy egyre újabb és kacskaringósabb formáit fedezzük fel az emberi társalgásnak. Például ahogy az emberek - beleértve saját magamat is - mára sokkal jobban szeretnek bizonyos dolgokat szöveges üzenetben megvitatni, mint szóban. Sokkal valószínűbb, hogy egy találkozót - akár ezt az interjút - SMS-ben szervezünk le, mint bármilyen más módon. Mintha minden megtennénk azért, hogy elkerüljünk harminc másodpercnyi személyes érintkezést, hogy ne kelljen megkérdeznünk a másiktól, hogy van, hogy megússzuk ezeket a nehézkes, hétköznapi csevegéseket. Szóval, ahogy mondtam, a kérdés végeredményben az, hogy az emberek közelebb vagy távolabb kerülnek-e egymástól.

Visszatérve arra, hogy a könyveiben az igazságot próbálja kideríteni. Hogy érzi, a hetvenes (Trógerek Klubja), nyolcvanas (What a carve up!) és kilencvenes évekről (The Closed Circle) írt társadalmi szatíráival sikerült elérnie a célját?
- Abban az értelemben nem, hogy megmondjam, mi történt a hetvenes vagy a nyolcvanas években. De érdekes volt visszatérni azokba az évtizedekbe. Ezért is gondolom, hogy írónak lenni kiváltságos hivatás, mert ha történelmi regényt írunk - a hetvenes éveket például nyugodtan mondhatjuk már történelmi kornak - akkor arra a három-négy évre, amíg dolgozunk a regényen, visszacsöppenünk a cselekmény idejébe, szinte olyan élmény az egész, mint az időutazás. Például 1997 és 2000 között, amikor a Trógerek Klubjá-t írtam, gyakorlatilag újra a hetvenes években éltem. Az élmény azért is kísérteties volt, mert a valós hetvenes években töltött fiatalkoromat meghatározta a kortól való elidegenedettség érzése, szóval bő húsz évvel később még ezt is újraéltem.

A kérdésére válaszolva, azt hiszem, az idő múlásával a könyveim elég sokat változtak. A What a carve up!, az egyik korai regényem és a Closed Circle között nem sok hasonlóság van, a Trógerek Klubja amúgy talán pont ennek a változásnak a középpontja. A nyolcvanas évekről szóló What a carve up!-nak valóban volt burkolt és készre gyártott mondanivalója, mondhatjuk, hogy megpróbáltam valamit lenyomni az olvasó torkán, például a hazaszeretetet illetően. A Closed Circle összetettebb ennél, mert amikor írtam, nem igazán voltam biztos benne, hogy mit gondoljak a kilencvenes évekről, Tony Blair Nagy-Britanniájáról. Ezt a regényt inkább a zavarodottság és a kétely érzései szülték. Mostanában amúgy is inkább ez az állapot jellemző rám, a legtöbb emberhez hasonlóan a körülöttem zajló dolgok felét sem értem, ezért regényeket írok, hátha azokkal kicsit közelebb jutok a tisztánlátáshoz. Nem a dolgok lényegéhez, mert azt hiszem, oda soha nem lehet eljutni.

Új érzés számára ez a zavarodottság, az, hogy már nem érti a játékszabályokat?
- Azt hiszem igen. A What a carve up! írásakor még bennem volt a huszon- harmincévesek önbizalma és talán arroganciája, ebből fakadóan a könyv is direktebb, keményvonalasabb. Mostanában pedig mintha megbénítana a középkorúakra jellemző látásmód, az, hogy életünk közepe táján hajlamosak vagyunk mindent több nézőpontból szemlélni. Regényíróként azt hiszem ez mégis inkább előny, ebből fakadóan talán képes vagyok gazdagabb, több olvasatú, lényegében több gondolatot hordozó könyveket írni. Az viszont tény, hogy minél öregebb az ember - én legalábbis így vagyok ezzel - annál nehezebb szatírát írni, mert a szatírához meggyőződés kell.