Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
Az Egyesült Államokban 1984 óta törvény tiltja az átültetésre szánt szervek pénzért történő értékesítését. Sokan azonban úgy vélik, lehetőséget kellene biztosítani arra, hogy valaki legálisan eladhassa például az egyik veséjét, ha ezzel megmentheti egy beteg életét.
„Érvek és bizonyítékok hatására egyesek hajlandóak átértékelni, mit tartanak etikusnak és elfogadhatónak” – számol be a kutatás tapasztalatairól Mario Macis, a Johns Hopkins Egyetem üzleti karának tanársegédje, a témában készített tanulmány egyik szerzője.
„Az emberek máris kevésbé viszolyognak a szervek eladásától, ha felhívják a figyelmüket az olyan körülményekre, mint a transzplantációs várólisták hossza, a várakozási idő alatt elhalálozó páciensek száma, vagy a krónikus gyógykezelések egekbe szökő költségei, amelyek sikeres szervátültetés esetén megtakaríthatók lennének.”
A tanulmány, amely egyszerre szeretné informálni az egészségügyi és a gazdasági döntéshozókat, mindenekelőtt felhívja a figyelmet arra, hogy az átültethető szervek terén folytonosan óriási hiány tapasztalható. Míg az Egyesült Államokban több mint 120 ezer ember vár szervátültetésre (többségük vesére), az évente végzett transzplantációs műtétek száma mindössze 29 ezer, és minden évben mintegy 10 ezren halnak meg vagy válnak gyógyíthatatlanná, mielőtt hozzájutnának az életmentő beavatkozáshoz.
Emellett a szerzők arra voltak kíváncsiak, vajon az emberek erkölcsi ítéletét lehetséges-e befolyásolni racionális költség-haszon elemzésekkel.
A szervek értékesítésével kapcsolatos közkeletű ellenérzéseket elsősorban a kiszolgáltatott emberek kényszerítésétől és kihasználásától, illetve a társadalom erkölcsi alapértékeinek eróziójától való félelem táplálja – állítják a kutatók a 3400 amerikai lakos által kitöltött online kérdőívek alapján. A megkérdezettek egy csoportjának közvetlenül feltették a kérdést, hogy beleegyezne-e az átültetendő szervek pénzért történő értékesítésébe.
Ebből a csoportból a válaszadók kevesebb mint 52 százaléka felelt igennel. Az alanyok egy másik csoportjától csak azután kérdezték meg ugyanezt, hogy olvasásra kínálták nekik a szervhiány társadalmi és gazdasági következményeiről, valamint a probléma megoldására irányuló stratégiákról szóló tájékoztatót. Az ilyen tájékoztatást kapott válaszadóknak több mint 71 százaléka mondott volna igent a szervkereskedelemre.
Közleményükben a közgazdászok más szerzők kalkulációira hivatkoznak, akik konkrét számokkal álltak elő a fizetős szervpiac előnyeinek alátámasztására. E számítások szerint egy tranzakciónkénti 15-30 ezer dolláros szervdonációs tarifa már elegendő lenne az égető szervhiány orvoslására. Ezt a számot a vesebetegek krónikus dialízis-kezelésének összesen 250 ezer dolláros költségével kell összevetni.
„A felajánlott szervek túlnyomó többsége ma családtagoktól származik, ám egy családon belül sem mindig lehetséges megfelelően egyező szervet találni, és – amint láttuk – a keresleti és kínálati oldal között óriási hézag tátong” – magyarázza Macis. – „Egy olyan rendszer bevezetése, amelyben a rokoni körön kívüliektől pénzért lehetne a szerveket beszerezni, óriási mértékben növelné az ellátottságot.”
De hogyan lehetne egy legális szervpiacot létrehozni? Macis óvna a privát alkuktól és a megbeszélés szerinti díjszabásoktól.
„A szervezést egy kormányzati ügynökségnek kellene kézbe venni, amely szigorúan szabályozná az árakat és az adásvétel minden egyéb vonatkozásait” – véli Macis. „Semmiképp sem lenne szabad a szervellátást nyílt szabadpiaccá tenni, ahol készpénzért cserélnek gazdát a vesék.”
