Kifütyülték Tom Hanks és Sam Mendes filmjét

Sorra érkeznek Hollywood és az európai filmvilág nagyjai a velencei filmfesztiválra. A vásznakon klasszikus filmműfajok újraértelmezései peregnek, nem mindig kielégítő eredménnyel. Tom Hanks és Sem Mendes filmje például megbukott.

Az új fesztiváligazgató, Moritz de Hadeln mindenekelőtt két népszerűtlen húzással írta be magát a Mostra történetébe. Az olasz filmszakma és a sajtó heves tiltakozását váltotta ki azzal, hogy már a fesztivál kezdete előtt a Corierra della Serrának adott interjújában kijelentette - az Aranyoroszlán elvesztette egykori rangját, Cannes Aranypálmája és Berlin Aranymedvéje mögött kullog, s a piac számára sem jelent semmit - amit azért tart fontosnak, mert manapság minden filmes seregszemlének az a mércéje: hány film lelt ott világforgalmazóra. Velence hátrányban van e tekintetben, Cannes-ban és Berlinben is külön piac működik a forgalmazók számára, saját vetítésekkel. A veterán De Hadeln másik lépése, hogy a fesztiválpalota előtti bevonulások hosszú vörös bársonyszőnyeges színpadát ötvenméteres kis dobogóvá zsugorította, s a fotósok tribünjével, valamint a - berlini falnak csúfolt - hatalmas paravánnal a fél utcától elvette a sztárok látványát.

A nem éppen heves reakcióik visszafogásáról híres olasz kritikusok a hét végen kifütyülték Sam Mendes (Amerikai szépség rendezője) új filmjét. A Tom Hanks és Paul Newman főszereplésével forgatott Road to Perditionben Hanks egy bérgyilkost alakít, akit az alvilág feje szinte fogadott fiaként szeret. Nappal becsületes családapa, este a revolver mestere, ám egyik éjjel fia a kocsiba rejtőzve szemtanúja lesz egy "munkanapjának". Hanks családját legyilkolják, menekülnie kell. Mendes műfajfilmjét hallatlanul dinamikus tempó, golyózáporok, szempillantás alatt kihulló emberek, a 78 éves Conrad Hallnak (Marathon életre-halálra, Hidegvérrel), Hollywood egyik legjobb képi mágusának géniuszát dicsérő pedáns zenei és képi kidolgozottság, filmtörténeti utalások kavalkádja jellemzi, ám üzenete a fia megvédésére irányuló apai kötelességéről, akár gyilkosságok árán is, erősen kétségbe vonható - alighanem ezt tükrözték a megosztott reakciók. Persze ettől függetlenül aligha kétséges, hogy a film jövőre könnyen begyűjthet tucatnyi Oscar-jelölést. "Filmem nem az erőszakról szól" - mondta Sam Mendes, "hanem arról a hatásról, amit az erőszak gyakorol az emberre". Tom Hanks arra a kérdésre, hogy apaként hogyan viszonyulna ahhoz, ha az ő gyermekeit bántanák, zártkörű sajtóbeszélgetésen a Magyar Hírlapnak azt felelte - "ha bárki önök közül bántani meri a gyermekeimet, leteperem a padlóra, és kinyomom a szemét. Azt hiszem, mindenki így felelne."

A versenyszekcióban játszott La Virgen de la Lujuria rendkívül hosszú és fegyelmezetlen alkotás, a Mexikóba települt Franco ellen összeesküvést szövő spanyol emigránsok zaklatott lelkiállapotáról. A film rendezője, Arturo Ripstein baljós, árnyékos, szürreális világával vált ismertté, s ezúttal sem hazudtolja meg önmagát: filmje egy kávéházban játszódik, erősen stilizált látványvilága, színpadias megoldásai figyelemre méltóak, bár az olló intenzívebb használata jobbat tett volna a 140 perces filmnek.

Villámlátogatást tett a Lidón a sokadik alkalommal visszatérő Harrison Ford és Liam Neeson, Kathryn Bigelow rendezőnővel (Holtpont, Strange Days). Tengeralattjárós thrillerjükben, a K19: The Widowmaker-ben a hidegháború egy mindeddig elhallgatott epizódját idézik fel, de a tiszteletre méltó tényanyag és a két főszereplő markáns alakítása sem bizonyul elégségesnek ahhoz, hogy túllépjenek a műfaj dramaturgiai kliséin. Catherine Deneuve-öt - aki zöld kosztümjével törvényszerűen kiérdemel magának egy helyet a fesztivál legelegánsabb jelenségei között - egy kifejezetten személyiségéhez illő, kimért tartású szépség körül kibontakozó romantikát taglaló, franciás, pasztelles szerelmi történetben láthattuk viszont (Au plus prés du paradis) -, a baj csak az, hogy úgy, mint számtalanszor máskor másutt, ugyanígy, ugyanilyen történetekben.

Todd Haynes (Velvet Goldmine) az 50-es évek Hollywoodja által sulykolt nőideált pellengérezi ki, mondhatnánk, de valójában csak finom iróniával járja körül - némiképp a Pleasantville című filmhez hasonlóan. Julianne Moore Oscar-esélyes alakításban kelti életre a mindig mosolygó, férjet feltétlenül szolgáló tökéletes családanya egydimenziós figuráját. A nüanszok iránti érzékenységről tesz tanúbizonyságot, sosem karikíroz túlzóan, azonban a film maga erősebb állásfoglalás híján csak a korszellem fontos ideáljainak életképtelenségét húzza alá, és az első "nem" kimondásának szükségszerűségéig jut el. A rendező tobzódik a sajátos színvilággal létrehozott poénokban és kimódolt dialógusokban, amivel legjobb pillanatokban sikerül is finom, ironikus felhangokat működésbe lendítenie, de láthatóan nem célja a mellékzöngékkel való játszadozás, s így elmulasztja egy igazán "okos", erősen vitriolos paródia (vagy legalábbis műfaji újraértelmezés) lehetőségét.

Szintén filmes gyökerei vannak a Ripley's Game című filmnek, a címszerepben John Malkovich-csal. Míg Anthony Minghella filmje, A tehetséges Mr. Ripley gazdag képi tálalással mutatta be a gazdagok világa által elvarázsolt és ott gyilkosság árán megkapaszkodó szegény fiú erkölcsi romlását és eltévedését saját hazugságainak labirintusában, addig Lilian Cavani (Szent Ferenc) ötkötetes regényfolyam másik darabját feldolgozó filmjéből elsődlegesen az olasz krimi ismertetőjelei olvashatók ki illúziótlan, realisztikus megközelítés, precíz gyilkosságjelenetek, a Polip sorozatot idéző Morricone-hangzatokkal kísérve. Ez már a húsz évvel későbbi végleges erkölcsi eltévelyedés állapota, ahol a lelkiismeret hiánya másra nézve is veszélyes: ragályos.