Anya öl

A Kill Bill második része is nagyon jó. Az lenne a legjobb, ha egyben lehetne nézni végre, mert az önálló kisfilmekként is érvényes jelenetek kettévágott gyűjteményei együtt lennének tökéletesek. A konzervatívabb második rész kavalkádjában a szövegnek is van szerepe.

A Kill Bill első részének kacagtatóan vérfröcskölős haláltánca után egy eltaposott szemgolyó lábujjak közti cuppanós felfolyása okozhat igazi örömet annak, aki a kitépett kocsányon szereti lógatni a szemeit. Persze a Kill Bill kettőben is arat a halál és zeng a penge, de az első rész akciófilm kisenciklopédiája után a krimi-sablonok is üdvözlik immár a nézőt. Már a főcím is régimódibb, mint az elsőé volt, és ahogy minden pillanat, úgy a feliratok is hozzátartoznak ahhoz a játékhoz, amit a film kínál: egyszerre pereg is alanyi jogon és utalgat is, mintha Bill mindegy lenne, a lényeg pedig a formák varázslatos kutyulása volna.

A második rész elemei is ismertek innen-onnan a filmtörténetből: alkoholista, lakókocsiban lakó lecsúszott gyilkos a préri közepén, kígyós gonosz asszony, élve temetés és köd a temetőben, stb. Most azonban jóval többet tudunk meg a szereplőkről, mint az első részben: egyre fontosabbak az ellenfelek, és immár nem a harcmodoruk az egyetlen sajátosságuk.

Konzervatívabb a második rész, de kicsit sem fáradtabb az erőszakkal levágott ikertestvérénél. Itt például van történet, rögtön az elején tisztázódik egy csomó minden, a harc nem önmagáért való. A sorozatgyilkos szimpatikus hősnőből hős anya lesz, és már senkit sem lehet arról megítélni, hogy melyik oldalon áll. Amennyit elvettek a látványból, annyi tulajdonságot és bonyolultságot adtak a karaktereknek. Az önmagáért való képi tobzódás helyére az izgalmas részletek kerültek, ahol a háttér apróságai nem hivalkodnak, hanem a szereplőknek segítenek. Lenyűgöző, ahogy minden beállításban minden tárgynak kis üzenete van, a vágások között apró változások teszik misztikussá a teret, az érintetlen üveg címkéje például hol felénk néz, hol nem. Annyi belemagyaráznivaló kis hülyeség gazdagítja a nagyszerű figurák hátterét, hogy pause gombokért kiált a nézők közül a szöszmötölési kényszerben szenvedő. A direkt hibák itt is megvannak: most nem a vágást rontották el tudatosan, hanem apró képi következetlenségek teszik vidámabbá a filmet.

A tökéletesen felépített hátterek előtt kibontakozó küldetés továbbra is mese marad, nagy beavatós titkokkal. A konzervatívabb második rész értéket közvetít, a szertelen fantáziaszövevényből tanulságok sarjadtak. Olyanok, amelyek szorosan hozzá tartoznak a műfajhoz: saját csapdába esés, hűség jutalma, munka gyümölcse.

A filmes mesék kliséit hányja egymásra Tarantino tehát ebben a részben is, a stílussal szórakoztatva folyamatosan a nézőt. A patetikus vége rész pedig zseniálisan önironikus, ahogy az egész kétrészes játék is egyszerre paródiája és emlékműve is a mozgóképiparnak. A Kill Bill 1-2 a világ egyik legzseniálisabb remixe.

dr. Igó