Szeszélyes évszakok

Kim Ki-Duk (A sziget, A címzett ismeretlen) kilencedik filmje a buddhista tanítás átadásának szándékát hordozza magában. A Tavasz, Nyár, Ősz, Tél... és Tavasz története egy kisfiú férfivá érésének, végül buddhista tanítóvá válásának öt évszakon átvezetett eseményeit dolgozza fel. A gyermekkori csínytevésektől (tavasz), az első és utolsó szerelemig (nyár), majd a városi felnőtt világ megtapasztalásáig (ősz) egészen a fizikai erő és a bölcsesség eggyé forrásának idejéig (tél), míg végül újra tavasz lesz, és a körforgás végén a tanítvány maga válik egy gyermek tanítójává.

Ha Yeo-jin

A megvilágosodás útja az ártatlanságtól a szerelemig, a kísértéstől az újjászületésig. Nehéz út ez, merthogy annyira egyenes, annyira csendes, büszke és elrendeltetett, hogy minden más nézőpontot eleve kizár. Ezt a kettősséget érezzük végig, ezért nem lehet a filmről sem így, sem úgy beszélni, pedig kellene valami elfogadott bölcsesség, hogy a szimbólumokat végigkövetve békében és csendben váljunk el tőle.

Jelen esetben a rendező visszatért A sziget vízzel határolt, idilli, csak csónakkal megközelíthető és látszólag teljesen elzárt helyszínéhez. Itt most egy tó vizének közepén úszó kis szentélyben és környékén játszódik a film, ahol szimbolikus cselekvések, buddhista tantörténeteket lejátszó események mesélik el mester és tanítvány különleges viszonyát.

A környék mesés, a tóra telepedő pára és mozdulatlanság azonban balsorssal fenyegető jövőt jósol. Az Idős Szerzetes (Kim Jong-ho) neveli és tanítja a Gyermek Szerzetest. (Seo Jae-kyeong). Minden mindennel összefügg, béke és csend honol. A tanítvány által elkövetett állatkínzásokat a Mester úgy torolja meg, hogy követ kötöz a fiú hátára, melyet végig magán kell tartania, míg megszabadítja az általa megkötözött állatokat és átéli a pusztítás és halál fájdalmát. Még tavasz van, az emberi és külső természet is most ébred téli álmából. Nem tudjuk mit rejt a Mester hallgatása, mire okítja a fiút. Szépen lassan és gördülékenyen siklunk tova az általános tanítások egészen konkrét, cselekedetekre való lefordításáig, a napi rutin szigorú betartásától addig, hogy ne tégy olyat mással, amit nem szeretnél, hogy veled tegyenek.

Sejthető, vagy talán tudható, hogy a tanítványból majd egyszer Mester lesz, de a rendező talán pont ezt az elvárást kívánta jóhiszeműen és okosan keresztülhúzni azzal, hogy az évszakok változásával a történetbe is előre ki nem számítható ugrásokkal különböző csavarokat épített. Ezek a csavarok jól összetartják a tavon sikló kis lélekvesztőt, és a kicsit recsegő-ropogó szentélyt mint cselekményvázat.

Ha Yeo-jin és Seo Jae-kyeong

Tavasz után nyár jön, a szerelem és a beteljesülés, a robbanás időszaka. A fiatal szerzetes beleszeret a Városból a szentélybe érkezett és lelki eredetű betegségéből gyógyulni vágyó kamaszlányba, majd vele együtt a fiú elhagyja a Mestert. A Mester magányosan tengeti tovább buddhista hétköznapjait macskájával, míg egy nap a Fiatal Szerzetes visszatér hozzá. Mindezt a Mester már jó előre tudja, de nem a megérzéseiből vagy bölcsességből, hanem újságból olvassa. De az is lehet, hogy éppen megérezte, hogy napilapot kell vásárolnia. És azon a napon a napilapban az áll, hogy a Fiatal Szerzetest üldözik, mert megölte a feleségét, az ok egészen pontosan szerelemféltés. Nyilván erős felindulásban követhette csak el ilyen mélységű szellemi és testi előképzettség után.

Ez után nem nehéz kitalálni, hogy a tékozló fiú sorsa hogyan alakul tovább. A Mester által festett jeleket kell kifaragnia a szentély talapzatából az érte jött, de munkáját megváró rendőrök jelenlétében. A tanítás ismét beválik, annak ellenére, hogy most húsz év börtön következik a fiatal férfi életében.

A börtönből ezúttal egyenest a szentélyhez vezet az útja, de időközben a Mester átadta magát az örökkévalóságnak, mégpedig úgy, hogy keleti írásjelekkel teleírt papírlapokat ragaszt az arcára, és meggyújtja a maga alatt felépített máglyát. A csónak ugyan odavan, de nincs rá szükség, mert a börtönbüntetésnek télen van vége, így a jégen el lehet sétálni egész a szentélyig. A Felnőtt Szerzetes most egyedül lát neki a harcnak, vagyis keleti harcművészeteknek és a könyvek olvasásának, míg egy napon hozzá is elhoznak egy csecsemő fiút, akit Mesterré érve ő maga fog felnevelni és tanítani. Így lesz a meséből hagyomány, az epizódokból körforgás.

Kim Ki-Duk

A képi világ tulajdonképpen hagyományosnak vagy klasszikusnak mondható, a szimbólumrendszert követi és mutatja be. Kígyók és keleti jelek, szertartások és gyógynövények, köd és hó, teknős, macska, halak, fal nélküli ajtók, puritán berendezés. Egy Buddha-szobor, amire nem szabad ráülni, tudjuk meg a Fiatal Szerzetestől, amikor még a Mester tanításait tiszteletben tartva és követve a kamasz lányra rászól. Csupa ismeretlen momentum, gesztus és jelrendszer. Kár, hogy nem érezhetjük mi is azt a megnyugvást és békét vagy adott esetben lelki tusát, amit a film főszereplői. Valahogy az az érzésem, hogy kihagynak bennünket, el kell fogadnunk a történetet, annak ellenére, hogy nincs történet, csak tanítás. Imitáció van, fordítás, leképezés szó szerint - fel van véve, hogy hogyan csinálnak gyógynövényből főzetet és hogy milyen módon élnek együtt ők meg a természet.

Ez a játék tetszik nekem, és valószínűsíthetően nem új piacok felkutatásáról és valamilyen buddhista PR-fogásról van itten szó. Nagy erénye a filmnek, hogy hagyja a nézőt szemlélődni, gyönyörködni a táj szépségében, hallgatni a madarak csicsergését, a tó hullámzását, a fák susogását. Lehet meditálni, gondolkodni bármin, amin szeretnénk, egy kicsit megnyugodni, aztán rohanni tovább új utakra. Sajnos az újjászületés elmarad, változnak az évszakok, rossz idők, jobb napok, és ebben az a szép, hogy mégis minden állandó.

Gergely Dorottya