Nagy lángon, kevergetve - a Fahrenheit 9/11 kritikája

A szórakoztatva sokkoló botrány-dokumentumfilmes két évvel az Oscar-díjas Kóla, puska, sültkrumpli cannes-i vetítése után versenyfilmmel tért vissza a francia Riviérára. A legjobb férfi színésznek járó díjért versenybe szálló George W. Bush amerikai elnök életszerűbb, mint valaha, a rendező pedig kicsit szentimentálisabb.

Michael Moore Cannes-ban

A Fahrenheit 9/11 főcíme könnyedén lepipálja még a Kill Bill nyitányát is: Michael Moore kedves, meleg hangú bevezetője alatt George Bush és elvhű kollégái igazítgatják frizurájukat a kamerák előtt, mielőtt bejelentenék az iraki invázió kezdetét. A rendező szokásához híven mesélésbe kezd, a 2000-es elnökválasztás floridai fordulójára emlékszik vissza, majd felteszi a kérdést: "Lehet, hogy az elmúlt négy év álom volt csupán?" Ám kisvártatva magához tér, és részletes okfejtésbe kezd a Bush és bin Laden családok virágzó üzleti-baráti kapcsolatára vonatkozóan.

Szomorú és igaz történetünk főszereplője a Bush-fióka, aki beiktatása első évében ideje 40%-át szabadságon töltötte, ám 2001. szeptember 11-én a korábbiaknál komolyabb feladatot bízott rá a sors. A politika, üzlet és pláne az erkölcs világában közepesen járatos államfő azon az őszi reggelen egy floridai általános iskola olvasásóráját látogatta éppen, s amikor a tábla előtt ülve fülébe súgták a terrortámadás hírét, zavarában kézbe kapta a Gőgös Gúnár Gedeon amerikai megfelelőjét, és jó hét percig tanácstalan kisiskolás módjára nézegette az oldalakat.

A szabad világ vezetője Moore filmjében szánalmas politikai és üzleti széltolóként jelenik meg, az író-rendező barátságos narrációjának köszönhetően azonban úgy tűnik, az alkotó nemcsak közönségének, de magának Bushnak is tanulságos mesét mesél. Gyors egymásutánban ismerjük meg a texasi család nemzetközi üzleti karrierjének ide vonatkozó lépcsőit s az arcokat, akik később fontos kormányzati pozíciókat tölthettek/-hetnek be. A beavatás vonala kissé csapongó és helyenként nehezen követhető ugyan, de pár jól ismert figura, esemény és felvétel segítségével baseballsapkás vezetőnk könnyedén helyükre rázza a dolgokat.

Sajnos a Fahrenheit 9/11 száztíz perce alatt kevesebbet barangolunk szerte az Egyesült Államokban, mint tettük azt a Kóla, puska, sültkrumpli során, kevesebb a látványos civil kezdeményezés is, a molett rendező is kevesebbet mutatkozik, inkább csak narrál, magyaráz, sorakoztat, ironizál - meg persze együtt érez. Merthogy Moore semmit sem veszített naiv sármjából, továbbra is közkedvelt, mégis egyszerű emberként mozog a világban, ugyanakkor ravasz módon orránál fogva vezeti a nézőt.

Munkamódszere egyszerű, akár Irak lerohanása: mondatai rendszerint két jelenséget, két bejátszást kötnek össze, s a két tagmondat szoros ok-okozati kapcsolatban áll egymással - így a laikus nézőben kép és hang bonthatatlan egységet alkot, s az üzenet megkérdőjelezhetetlennek tűnik. Egy a tények, kimenetelek és értelmezési lehetőségek halmazát tiszteletben tartó, önmagára valamit is adó dokumentumfilmes biztosan nem válogatna csapongva Bush bakszólásai között, hogy azokat tetszőleges helyen beékelje más interjúk mondatai közé, Moore azonban megteszi, sőt, a néző vezetésének, a mesélésnek egyik fő eszközévé emeli ezt a módszert. Bush grimaszol, pózol, nyilatkozik, miközben amerikai anyák siratják gyermeküket, katonák beszélnek az öldöklés hasznáról, Moore pedig dünnyög tovább - és nagy lángon, állandó kavarással melegíti a szart, amit nem ő kezdett el főzni.

csmozi
filmhu