Harminc év az érzékek birodalmában

Az idei cannes-i filmfesztivál egyik legnagyobb feltűnést keltett filmje a versenyprogramon kívül bemutatott, mindössze 69 perces Nine Songs volt. Az áttörés nem csak a szexuális tabuk újabb erőteljes döngetésében rejlik, hanem abban is, hogy az egyszerű koncertjelenet - szexjelenet - koncertjelenet - szexjelenet vázra épülő Michael Winterbottom-darab talán először ábrázolja a szeretkezést hagyományos és teljes mivoltában: két ember érzéki vonzódásának többszöri beteljesüléseként. Pedig ez a megközelítés egyáltalán nem logikus következménye a harmincéves fejlődésnek a testiség filmbeli ábrázolásával kapcsolatban.

Nine Song

A folyamat a 70-es években kezdődött, ám az azonnali elutasító reakciók és betiltások több évtizedre elodázták olyan klasszikusok széles körű bemutatását, mint Pasolini Salo, avagy Sodoma 120 napja című alkotása, az örök hivatkozási pontként szolgáló Érzékek birodalma, illetve az angol nyelvű filmgyártás szexuális úttörője; az Utolsó tangó Párizsban. Bár az utóbbit Norman Mailer gyáva próbálkozásnak titulálta, és egy olyan westernhez hasonlította, amelyben nincsenek lovak, de hatása ennek ellenére óriási, egyrészt, mert az érzékiséget különválasztotta az erőszaktól, és mert Marlon Brando, az akkori egyik legnagyobb világsztár főszereplésével készült. Noha ez a három alapmű mára már megtalálható a videotékák polcain, és a szigorúbb cenzori tevékenységgel rendelkező államokban is vágatlanul élvezhetők, radikális fejlődés harminc év alatt sem történt.
 
Az ábrázolás határait illetően teljesen eltérő hozzáállás tapasztalható a világ különböző részein. Míg a piacvezető USA-ban a szigorú korhatárok miatt még a 10-15 évvel ezelőtti helyzethez képest is visszalépés mutatkozik, addig az európai filmesek jóval elnézőbbek, és a kilencvenes évek végi francia újhullám filmjei egyenesen tocsogtak a vérben és spermában. A Hollandiából származó Paul Verhoeven szerint az amerikai alacsony tűréshatár egyértelműen a Bush-korszakot kísérő jelenség. Az Elemi ösztön sikerét követően Verhoeven készen állt volna az imitált szexjeleneteket és a Sharon Stone szoknyája alá való bekukkantást jócskán felülmúlni, mégpedig izgalmi állapotban mutatott férfi nemi szervvel és a behatolás filmre vitelével; ehelyett azonban filmjeit a producerek a sci-fi és egyéb szálak hangsúlyozása felé tolták, elkerülve a tinédzserekre alapozott piac halálos ítéletét jelentő NC-17 korhatár-besorolást. Hasonló tapasztalatokról számolt be Brian De Palma és William Friedkin is, és jelenleg ott tartunk, hogy a szexuális tartalmú európai művészfilmek az Egyesült Államokban a pornóval azonos megítélés alá esnek, és nemhogy izgalomban lévő, de semmilyen férfi nemi szerv bemutatása nem úszhatja meg a vágóolló általi kasztrálást.
 
Európában azonban már 1998-ban megtört a jég, amikor Lars von Trier a Dogma nevű mozgalommal próbálta radikálisan megreformálni a filmkészítést. A naturalizmus éltetésébe a kézikamerás felvételeken vagy a csak természetes fény használatán kívül beletartozott az Idióták című filmben az élesben felvett csoportszex-jelenet is, amely az erekció és a behatolás pillanatait is megmutatta. A film von Trier egyik legellentmondásosabb alkotása, de javára szóljon, hogy a történet szempontjából a szex nem öncélú és felesleges benne, azonban az érzékiségtől és az intimitástól igen-igen messze áll.

Idióták	Twentynine Palms

Nem volt ez másképp az ezredforduló környékén teljes szexuális celluloid-forradalmat átélő francia filmgyártásban sem, amely évről  évre újabb botrányos alkotásokkal jelentkezett, melyek nálunk rendre a Titanic filmfesztiválig jutottak. Francois Ozon (8 nő, Swimming Pool) korai munkájában, a Sitcom-ban is élesben ment a téma, némi retro exhibicionista felhanggal, míg Bruno Dumont a La Vie Jesus-ban és legutóbb a Twentynine Palms-ban is az erőszakkal és az emberben lakozó állatiassággal keresztezte a valós szexjeleneteket. Utóbbi filmjének női főszereplője Katia Golubeva pedig már Leos Carax Pola X című filmjében sem szemérmeskedett a vásznon megjelenő közösülések valódiságát illetően.

Pola X	Egy mindenki ellen

A később a Visszafordíthatatlan-nal befutott Gaspar Noé pedig Egy mindenki ellen című filmjében többszörös tabu-területre tévedt: a főhős saját lányát teszi magáévá a kamera folytonos, kíméletlen jelenlétében. A brutális végkifejlet előtt a rendező egy hatalmas villogó feliratban figyelmezteti a gyengébb idegzetű nézőket, hogy 30 másodperc áll rendelkezésükre, hogy elhagyják a mozitermet. A módszer példaértékű lehetne azon alkotók számára, akik a testiségnek csak a végletekig fokozott, állatias jellegét kívánják minden szépítés nélkül bemutatni.

A trend azonban folytatódott Franciaországban, és a mindennapok történetei, a szexuális erőszak és munkahelyi zaklatások témaköréből a női rendezőket is reakcióra buzdították, az eredmény pedig két film, amelyek még kijjebb tolták a határokat.