Gettófirka

Emberarcú, mégis félvállról vett nyomor, előítéletek kölcsönhatása, kendőzetlen, szókimondó humor, és Frakk, a macskák réme feljavított állagban: a Nyócker! című egész estés animációs film legalább ennyi többletet kínál az unalomig ismert gettóromantikához képest. És akkor még nem néztük a kötelező jelleggel integrált Rómeó és Júlia-áthallásokat, melyek kivételesen tényleg ülnek, a hidrogénperoxidozott mamutokat, illetve a mellékesen felszívott vödörnyi kokaint. Megváltását keresi a magyar animációs film.

Badár Sándor a filmben

Ha jól számoljuk, közel húsz éve nem lehetett a mozikban hazai, egész estés animációs közönségfilmet látni, s bár ez a műfaji meghatározás így leírva meglehetősen idegennek hat, a Macskafogó azért mégis mindannyiunknak hiányzik. A Nyócker! nyilvánvalóan nem fogja betölteni azt az űrt, mely a rendszerváltozás után keletkezett a magyar filmgyártásban - beszéljünk nyugodtan a magyar rajzfilm megszűnéséről -, legalább egy olyan erénye mégis van, mely tetszési indexünktől függetlenül vitathatatlan: rávilágít arra, hogy rajzfilmen még az olyan történeteknek is van rejtett tartaléka, mint a nagy józsefvárosi olvasztótégely lázálmos, százszor megénekelt balladája.

Az alaptörténet a klasszikus shakespeare-i recept szerint két család szembenállásából és két fiatal egymásra találásából épít konfliktust, a lényeg azonban nem ez, mint ahogyan az időutazás, a mamutok szőkítése és a nyolcadik kerület alól kinyert olaj mikéntje is majdnem mindegy. A Nyócker! varázsa abban rejlik, hogy a szereplők végre valóban az utca nyelvén szólalnak meg, szájukból nem a budai zöldkerületekből elképzelt, ezért menthetetlenül hamisan csengő argó tör elő, és nem is az a panelszerűen egymás mellé illesztett szitokáradat, melyet egyesek szerint a Szigony utca környékén beszélnek. A rajzfilm karakterei úgy cifrázzák - nem is, cicomázzák -, ahogy azt egy vérbeli vajdától elvárnánk, érzésre a prostik is az éppen aktuális jassz szerint szólítanak fel, avagy le, és a rajzfilmkocsmában is érezni, hogy a szónak itt hagyománya van.

A leleményes szövegeknél is üdítőbb azonban az a vizuális nyelv, melyet a Nyócker! alkotói hoztak létre. A nevetségesen alacsony költségvetés ellenére a filmnek önálló képi világa van, mely sokszor szinte észrevétlen dolgozik a szituációs humor alá, így a csattanót követő hahotázás mellé rendszerint egy elismerő mosoly is társul. Grafikai oldalról határozottan az az érzésünk, hogy okos emberek hoztak létre valami borzasztóan egyszerűt - és ebből rendszerint csak jó dolog születhet.

Nem lehet azonban szó nélkül elmenni amellett a politikai inkorrektség mellett, amit a Nyócker! zúdít közönségére. Válogatás nélkül megkapja a kerület összes kisebbsége a magáét, a romákra, az arabokra, az ázsiaiakra, a zsidókra és nem utolsósorban az egyszerűen csak parasztokként definiált többségre is csak úgy záporoznak a sztereotip jelzők, magyarán mindenkit azzal heccelnek, amire a leginkább ugrik. Összességében azonban senkinek nem jár különleges elbírálás vagy kivételezett helyzet - mint ahogy a békés együttélés ötlete is csak akkor merül fel, mikor a két klánvezető alaposan betintázik - így összességében egy talán erőszakosabb, de biztosan ösztönösebb és ilyen értelemben szabadabb világ rajzolódik ki. Az erőviszonyok kiegyenlítettek, mindenki érdekei egyenlő mértékben sérülnek, ez a Nyócker! demokráciájának alapja.

Túlzás lenne azonban a nyolcadik kerület sikeres rehabilitációjára megoldást keresni a rajzfilmben, hiszen a végüzenet szerint minden úgy jó, ahogy van - és persze tudjuk, hogy ez nem igaz. A film alkotói azonban minden másban törekedtek az őszinteségre - azt pedig már csak a tehetségüknek köszönhetjük, hogy a mese többnyire igaznak sikerült.

Krich Balázs