Állatkázás Hollywoodban

A Csak lazán! című film alkalmat adhat kis röhögcsélésre, baromkodásra, állatkázásra. Olyan is van benne, hogy mindig egyre több monoklija van az egyik szereplőnek. Hollywood itt olyan, ahogy azt Rejtő Jenő az idegenlégióról képzelte, csak kevésbé vicces a kalandorok forgataga. Viszont híres zenészek ökörködnek benne.

A Csak lazán! alkotói nem bonyolították túl filmjük történetét. Egy átlagos konfliktus valahogy így néz ki benne:

- Megöllek!
- Inkább legyünk szövetségesek!
- Jó.

A fenti séma többször is ismétlődik. A film két jól bejáratott műfajt elegyít: az új sztár születik típusú fejlődéstörténetet és a bunyós vígjátékokat. A fejlődéstörténet vonal a gyengébb szál, a hozzá kapcsolódó táncos és zenés betétek közepesen sem meggyőzőek.

Ráadásul amikor énekel a lány a raktárban, akkor lekeverik a háttérzajt, és megváltozik a terem akusztikája, ami kifejezetten idétlenné teszi a korpa közé keveredett gyöngy kicsit meghatónak szánt megtalálását.

Ugyanakkor a filmesek is elsősorban a bunyós, maffiózó vonalra koncentráltak. Itt feltűnik a sok tréfásnak szánt típus: a vodkázó orosz, a seggét rázó buzi, a gengszter-kövér fekete és a csajozó alacsony. Divatos korrektségnek nyoma sincs, mindenki azt kapja, ami a legegyszerűbben eszébe jut az embernek. A történet nem rejt igazi buktatókat a hősöknek: minden problémát játszi könnyedséggel megoldanak, a módszerek fifikássága szórakoztathatna esetleg, mert izgulni nem kell értük. A trükkök viszont csak ritkán különösek, a hülye figurákon akkor már inkább lehet hahotázni, a rapperek nagy autóin például.

A filmben feltűnik több híres zenész is, André 3000 az Outkastból és Steven Tyler az Aerosmithből például. Mindketten elég hülye szerepet kaptak, de azért érdekesek, hogy moziban vannak. Tyler önmagát játssza, és azt kell mondania, hogy nincs arra utalva, hogy hülye filmszerepeket kelljen vállalnia. És közben éppen ugye. Ez is egy ilyen poén a filmben.

Ahogy még több kiszólás is van a producerekről, a második részekről, a léha hollywoodi életről, a zeneiparról. Az önirónia most már egy-két éve olyan kötelező kelléke a népszerűségre törő amerikai filmeknek, mint a csók vagy a pofon. Utoljára a Kidobós-ban, azelőtt pedig a Holnapután-ban tapasztalhattuk ezt a divatos kiszólós játékot a Filmklub vetítésein. Néha itt is bejött közülük egy-egy.

A film harsánysága és gyors ritmusa sokszor segít átvészelni a sületlenségeket. Az ökörködős, állatkázós filmek közül a jó közepes fajta a Csak lazán!. Különösen sokat köszönhetnek az alkotók Uma Thurman színésznőnek, aki annak ellenére remek figurát hoz, hogy a forgatókönyvíró nem adott neki annyi tulajdonságot, hogy abból személyiséget lehessen építeni. Viszont olyan nagyszerű arcjátéka és gesztusai vannak, hogy sok ponttal emelte a film értékét. A párjául kijelölt John Travolta viszont nem tudott mit kezdeni a hasonlóan egyszerűre írt karakterével, ezért az egész filmben sokatmondóan néz, és ezt az arcát nem is változtatta meg soha, amikor a vele szemben lévő kamerát REC fokozatra állították. Mondjuk, nem is lehetett sok választása, ha egyszer azt kellett mondania húszpercenként, hogy "Nézz a szemembe!"

dr. Igó