Bambuszbalett

2005.04.22. 13:36

Aki a vuhsziát szereti, rossz ember nem lehet. És nem érdemel csalódást. A héten a mozikba kerülő Repülő tőrök klánja nem is fogja kiábrándítani, ebben a műfajban a Hős óta Zhang Yi-mou duplán számít. Filmjében hibátlanul ott sorjázik minden, ami a műfajt élteti: kosztüm, kard, repülő tőrök és repülő harcosok, bölcsesség és szenvedély, ármány és szerelem.

A Titanic nyitófilmjének közönségében azonban a jelek szerint a vuhsziarajongók elenyésző kisebbségben képviseltették magukat, volt, akit a harcművészet riasztott, volt, akit a sűrű melodráma. Kár lenne értetlenkedni az értetlenkedésen, a vuhszia, a kínai kardozós mozi tömény konvenció, akár az opera vagy foci. Kívülről nézve érthetetlen, hogy miért fakad dalra benne férfi és nő, nagybeteg és haldokló; miért rohangál benne huszonkét megvadult férfi egy bőrgolyóbis után, és ezért aztán az is örök rejtély marad, hogy mi a bánatot lehet mindezen az őrületen szeretni.

Zsánerfilmet nézve azonban nem árt, ha élünk a gyanúperrel, talán mi tudunk rosszul valamit. Különben a műfaj nem ismerete mindenféle mulatságos félreértések forrása lehet: boldogult nagyanyám élete első focimeccsét nézve igencsak felindult az emberi háládatlanságon, látván, hogy annak a játékosnak, aki egy szál magában futkorászik feketében a pályán, sohasem adnak labdát a többiek. Bizony a kosztümös-kardozós kínai filmekben vége nincs a pergő kardzsonglőrködésnek, az érzelem viszont sűrűn csurran, mint a méz. Európai szemmel nézve könnyen lehet elegünk mindkettőből. A hongkongi vagy pekingi közönség viszont azt nem értené, ha kimaradna belőle az, amin mi fanyalgunk vagy hitetlenkedünk: a végletes szenvedélyek nagyáriái vagy a harcművészeti légibalett.

Amit mi kedves és látványos mesének látunk - a vetítés után ez volt a dicséret maximuma -, rosszabb esetben pedig giccsesnek és vontatottnak érzünk, amögött a kínai nézők sűrű, sötét erkölcsi drámát látnak, a kötelesség és a szenvedély véres kardtáncát, a színlelés többszörös tükörjátékát, amibe végül mindenki csörömpölve beleszédül.
 
Nekünk, "bonyolult és felsőbbrendű" európaiaknak mindebből csak a harcművészet jön át, abból is csupán a virtuóz akrobatika (a visszhangjáték táncbravúrján vagy a villámsebes bambuszbaletten senki sem fanyalgott). A kardforgatást vagy a kungfut átható filozófia rendre odaát ragad. Valami hasonló történik a Repülő tőrök klánja szerelmi koreográfiájával is, mire a szenvedély ideér, merő szenvelgésnek látszik.

A kínaiak, mint tudjuk, már csak ilyenek, egyformák és egyszerűek.
Nem gondolnám, hogy a kínai Bergmanra vagy Antonionira kellene várnunk, hogy belássuk tévedésünket, tökéletesen elegendő lehet ehhez egy "mezei" vuhszia is, nemhogy a Repülő tőrök klánja.

A korrupciótól rohadt, lázadás szaggatta Tang-kori Kínában játszódó többszörösen megcsavart kalandos történet poénjait elárulni nem lenne tisztességes - legyen elég itt annyi: a rend őrei megpróbálnak a lázadó "repülő tőrök" klánjának nyomára jutni, hogy kiégessék a lázadás szellemét - a szerelmi bonyodalmakat viszont muszáj valamelyest kibogozni, különben örökre rajta ragad a giccs ragacsa ezen a ravaszul megépített szerelmi történeten.

Forrás: [origo]
Zhang Ziyi és Takesi Kinesiró | Nézz még több képet a filmből!

A szerelem a vuhsziában rendre megállítja, kitéríti a kalandtörténetet, de legyen mégoly fontos is: mindig epizódelem. Zhang Yi-mou filmjében felcserélődik a megszokott sorrend, a szerelem nem pihentető idill a véres harcok rohamában, itt mindent a szerelmi szenvedély mozgat. A Repülő tőrök klánja szerelmes vuhszia, ami annyit tesz - és épp ebben áll az eredetisége -, hogy a szerelem itt kardban, repülő tőrökben, vérben és sebekben van elbeszélve. A kaland és a szerelem itt egymást értelmezi és gazdagítja, ha nem figyelünk az egyikre, a másikat sem érthetjük. Vonjuk ki a filmből, akár a harcot, akár a szerelmet, az egész összeomlik.

Az Ázsia-gyorstalpalón megtanulhattuk, nincs harcművészet filozófia nélkül, a Repülő tőrök klánja fölöttébb becses kiegészítést fűz ehhez hozzá: nincs szerelem harcművészet nélkül. Ami európaira ferdítve alighanem úgy hangzana: a szerelem harc. Felejtsük gyorsan el. A pontos fordítás úgy hangzana: a szerelem - művészet. Végtelen türelmet és kiapadhatatlan szenvedélyt, rengeteg gyakorlást, erőt, próbatételekben kimunkált jellemet kíván - akár a harc művészete. A Repülő tőrök klánjá-ban a szerelem a harcművészetek csúcsa is egyben, nem elég tökéletesen forgatni a kardot, reptetni a tőröket, nem elég ismerni a hadművészetet, átlátni színlelésen, az ellenfél cselei elébe vágni; a harcot az nyeri, aki a szerelem művészetében is a perfekció közelébe jut.

És az veszít - kilétét hadd ne áruljam el -, aki rosszul tanulta meg a szerelmi leckét, aki csak az utolsó utáni pillanatban érti meg: "asszonyt nem kényszeríthetsz akarata ellenére".

Schubert Gusztáv
filmhu

KAPCSOLÓDÓ CIKKEK