A nyomoréknak is feláll

Nagyon jó film a Gyilkos labda, a dokumentumfilmezés legnagyszerűbb feladatát látja el: bevisz egy ismeretlen világba, és azt nem koncepció, hanem a hétköznapok mentén rögzíti. Nem dramatizál semmit, és ettől valóban drámaivá válik.

Aki idegenkedik attól, hogy mozgássérültekről készült dokumentumfilmet nézzen a moziban, az gondoljon arra, hogy a Gyilkos labda közönségdíjat nyert a Sundance filmfesztiválon. Már a cím is segít: nem lesz üngyi-büngyi film arról, hogy az elesettek köztünk vannak. Nem is lesz sokkoló nyomasztás. Tele van humorral és fájdalommal is. A hősök nem szimpatikusak, hanem nem tudnak járni, vagy éppen nincsen kézfejük. Ennyiről szól a film, nem akar többet, mint megmutatni, hogy hogyan érzik jól és rosszul magukat ezek az emberek.

A film sok hihetetlenül erős jelenete közül az egyikben a tizenhat éves korában részeg autóbalesetben megbénult Zupanról így vall egy volt középiskolai osztálytársa: "Zupan már a balesete előtt is ilyen állat volt, ne gondolják, hogy a sérülése tette ilyenné." Mert a filmben brutális sportot űző nyomorékok tényleg állatok, tanknak beillő kocsiijaikkal borogatják fel egymást, kezetlen-lábatlan társukat dobozba dugják, hogy lányokat ijesztgessenek vele, és a farkukkal dicsekednek. A szerencsétlent nem elidegenítő tisztelettel kezeli a film. Nem abból derül ki, hogy a sérült ember is ugyanolyan, mint az egészséges, hogy tehetségét vagy valamilyen egyébként nagyszerű tulajdonságát méltatják, hanem abból, hogy tényleg ugyanúgy működnek, mint a gyarló emberek többsége. Hallatlan érzékenységgel ismerték ezt fel a Gyilkos labda alkotói.

Elképesztő munka van a filmben. A legrosszabb tesitanárt idéző kerekesszékes edző figurája olyan, mintha dramaturgok szupercsapata álmodta volna vászonra. Pedig annyi történt csupán, hogy beépültek az életébe. Elmentek vele és a feleségével vacsorázni, ahol arról beszélgettek, hogy a gyerekhez túl szigorú. A kamera az asztal alatt bujkál, nyilván tudták, hogy ott van, de megszokták, nem nyomakodott a felvevőgép előre, és így a szereplők olyanok maradtak, mintha ott sem lenne. Ott lappang a kamera, amikor a motorbalesetes srác megkérdezi az orvosát, hogy fel fog-e még állni neki. Ott van a kamera, amikor hazamegy sok hónapos kórházi kezelése után, és nem tud örülni a mozgássérült baráttá átrendezett, lufifürtökkel díszített szobájának. És ott van, amikor először ül bele a rögbi-tolókocsiba, és először ütközik, először kicsit. Ott a kamera, amikor a gyerekek idétlen, de egy ép ember logikájával teljesen helyénvaló kérdéseket tesznek fel a székbe kényszerülteknek. Félelmetes az a pillanat, amikor a részeg mozgássérültek üvöltve buliznak, a két lábon járó kisfiú pedig riadtan figyeli őket a szobájából.

Ha egy film úgy kezdődik, hogy egy tetovált, vad tekintetű férfi letolja a gatyáját, akkor az szexi. A Gyilkos labda ott kapja el a helyes fonalat már az első pillanatban, hogy ez a férfi keservesen megküzd ezért a jelenetért.

Az alkotók sok szálon, évekig forgattak, nem is lehetett biztosan előre tudni, hogy a dolgok összeérnek. Az alkotók nagyon bölcsen nem jelennek meg, nem is nagyon kérdeznek. Hagyják, hogy hőseik maguk között beszélgessenek, olyan természetességgel, mintha ők tényleg nem volnának ott.

Közben pedig van egy versenyvonal is, ami egy gyengébb sportolós hollywoodi giccsként önállóan is megállná a helyét: két nagycsapat örök küzdelme a kupákért. E sportos rész feszes vágásokkal, öltöző-, edzési és versenyjelenetekkel önmagában izgalmas, kifejezetten játékfilmszerű hátteret ad az egész műnek.

A Gyilkos labda az utolsó tíz percre ellágyul, ellazul, és olyanná válik, hogy megfeleljen a sérültekről készülő dokus sztereotípiáknak. Mégsem válik érvénytelenné az ezt megelőző 75 perc. A jó forgalmazás kedvéért és a nézők megnyugtatása végett ez bőven belefér. Eddigre úgyis megpiszkálták a néző lelkét, és pontosan ezt lehet elvárni egy jó filmtől.

dr. Igó