Házi szellem Koreában

A Lopakodó lelkek csavaros film, kevés beszéddel. Hogy valójában ki van éppen a másik háta mögött, azt a szereplők egy része egyáltalán nem sejti, és a néző is könnyen elbizonytalanodhat. A film hol példázat, hol szerelmes történet, hol pedig krimi. A főszereplő egy néma fiú, aki lehet, hogy angyal vagy kobold, vagy valami ilyesmi.

A film német plakátja

A Lopakodó lelkek néma hőse mindig máshol van otthon. Beleéli magát, hogy az idegenek épp üres lakásában kell jól éreznie magát. Főz, mos, takarít, belép a kis házikóba, aztán megy tovább. A rejtélyes fiú olyan, mint egy gyerek. Szeret a máséval játszani, szertelenül viselkedni, van, hogy megöl valakit véletlenül, és aztán keservesen sír, annyira megbánja. Akinek segítség kell, annak bátran segít, de a szabályokat nem tűri. Szörnyű bosszút vesz azon, aki bántja, nem tűri, ha nem lehet szabad. A film úgy kezdődik, hogy egy menő motorkerékpár van elöl, és egy zöld hegycsúcs hátul. A természet és a csúcstechnika, a szabadság mámora és a lakásokba zárt rend kettőssége adja a film feszültségét. Van egy nő is, aki ki akar törni a lakása, az élete kalitkájából (többször is mutatnak kalitkát a filmben).

A rendezett világban veszekedés és rendőrök vannak, meg tele hűtőszekrények. A szertelen világban élők játszani szeretnének, a maguknak kiadott házimunkát is úgy végzik, mintha csak játék lenne. A kevés beszéd és a ritkán jelentkező, mindig egyforma zene tovább erősíti, hogy a Lopakodó lelkek-ben minden szimbólum, minden jelkép. A lakások aprólékos berendezése, a sok közelről mutatott arc, a fényképekkel való játék mind a realitásoktól távolítja a nézőt. Minden lakás tipikus: lakótelep, szegénynegyed, villa, de az ott élők sosem boldogok. Veszekszenek, idegesek, türelmetlenek. A társadalmon kívül álló, szellemként köztük járó valaki viszont boldog. Nincs szüksége szavakra, mégis beteljesedik a szerelme. A film példázat része a szabadság és a játékosság lehetőségét firtatja. Hogy ez egy példázat, azt erősíti, hogy egyáltalán nem lehetünk bizonyosak benne, a fiú valóban létezik-e. Bár a fiú a főszereplő, de van egy nő, aki sokkal valóságosabbnak tűnik, és az ő személyes rabsága lehet a parabola megfejtésének egyik kulcsa.

A film első része a bolyongás érdekes képeiről szól, aztán krimiszerű izgalmakba vált a kísértetjárás. Amikor a rendet erőltető, álszent és korrupt valóság megpróbál felülkerekedni a szellemeken, akkor nem csak csodálkozni lehet a képeken, de izgulni is kell a hősökért. Ez a finom ritmusváltás nagy erénye a filmnek, a történet csavarodása lehetővé teszi, hogy a képeskönyvből mozi legyen. Majd a jó nagy kavarodás után úgy térjen vissza a néző a szellemvilágba, hogy ne tudja eldönteni: ez most abszurd játék, vagy egy szép mese.

A brutalitás és a nagyon finom érzékiség pillanatainak váltakozása olyan feszültséget biztosít a nézőnek, hogy ez a ritmus önmagában elviszi a filmet, valóban nincs szükség párbeszédekre, nem hiányoznak a szavak. A kis teáscsésze és a golflabdával szétvert emberek képe, a bokszoló ütései és az egymást simogató lábujjak úgy egészítik ki egymást, hogy hihető: ebben a filmben minden túlmutat a történeten. A hol cirógató hol pedig pofont adó sorsot firtatja a film, nem az önkényes lakásfoglalók története ez.

A titokzatosság egy másik meghatározó szál. Sohasem tudhatjuk, mi történik igazán, mindenki elbizonytalanodik, mi a valóság és mi az illúzió, a szereplők éppúgy, mint a nézők. És e kettősség misztikussá teszi a filmet, és erősíti példázat jellegét. Vonzó megfejtés, hogy valójában a két főszereplő közül a passzívabbnak tetsző az, aki ténylegesen alakítja a történetet. Nem a valóságban, hanem a fejében. Hogy ez ugyanaz, mintha a valóságban történne-e, több vagy kevesebb-e annál, azt már a nézőnek kell eldöntenie. Gyönyörködtet és gondolkoztat a Lopakodó lelkek. Ezért jó szórakozás.

dr. Igó