Jaj, de szörnyű ez a világ!

Vágólapra másolva!
A Fény ösvényei című filmben lassú szenvedés történik. Mintha lennének tikok, mintha lenne feszültség, de csak arra jöhetünk rá, hogy a szépség nem minden, és az egészség meg lelki nyugalom tök fontos dolgok.
Vágólapra másolva!

A züllött szépségiparban dolgozó nő és a vakuló ötvös párhuzamos történetét kísérhetjük figyelemmel A fény ösvényei című filmben. A cselekmény időrendje ugyan kusza, de viszonylag hamar minden egyértelművé válik. A film úgy készült, mintha misztikus ködbe burkolózna, de valójában minden olyan egyértelmű, mint egy szappanoperában. A tanulságok sem sokkal izgalmasabbak, viszont a történet olyan lassúsággal vánszorog, hogy a másfél óra felér egy csomó epizóddal. Jórészt olyan embereket látunk, akik éppen nagyon ki vannak borulva. Teljesen készen vannak. Aztán a végén a zöld parkban kisgyerekkel a lábuk előtt bizalom költözik a szívükbe.

A fény ösvényei nem mutat be egyetlen személyt sem, hanem gondoltak valamit az alkotók arról, hogy mennyi fájdalom van a világban. És ezt akarták valahogy bemutatni, de ennél az üzenetnél sokkal többre nem futotta. A szenvedést nagyon mélyen éli meg minden szereplő, de más érzésekről nem kapunk utalásos információt sem. Hogy jógázni jobb, mint nagyon berúgni, és hogy a modellek drogoznak és prostitúcióra kényszerítik őket, az nem túl eredeti fordulat. A sok mesevilágot idéző, romantikus kép és a brutális kockák váltakozásai nem adnak elegendő feszült lendületet az alkotásnak, mert nincs mögöttük izgalmas dramaturgia. Legalább ötször úgy tűnik, hogy már vége van a filmnek, és amikor folytatódik mégis, akkor már újat valóban nem nagyon kap a néző, vége lehetett volna korábban is.

Lehetett volna az izgalmas látványra jobban koncentrálni, vannak sárgás-pirosas és kékes-zöldes jelenetek, de ezek nem eléggé meghökkentők vagy elvarázsoltak ahhoz, hogy önmagukban elvigyék a filmet. Egy-egy képi ötlettel, például az első kórházas jelenetnél, amikor másra figyel a mikrofon és másra a kamera, sikerül meghökkenteni a nézőt, de az érdekes képek önmagukban nem elegek később.



A tűz-motívum érdekes ötlet, öngyújtók, gyufák, nap és nagy láng követik egymást, de kicsit agyasnak tűnik ez a szimbólumrendszer. Önmagában ez azonban könnyen széppé varázsolhatná a filmet, ha a párbeszédek nem tűnnének rettentően erőltetettnek. Elsősorban nem a szöveg miatt, hanem a furcsa előadásuk miatt. Néhány jelenet olyan, mint amikor a reklámokban ál-civilek vallanak dezodorukról vagy mosóporukról. A legtöbb szereplő elsősorban típust jelenít meg, maguk is szimbólumok, de nem elég átütően erősek ahhoz, hogy megállják a helyüket személyiség nélkül is.

A fény ösvényei olyan filmnek tűnik, amire szokás azt mondani, hogy tipikusan magyar. Van benne Törőcsik Mari és Cserhalmi György, a történet pedig a jelen társadalmi problémáit boncolgatja különböző típusok tablószerű megmutatásával (szerény hajléktalan, gonosz maffiózó, agresszív taxis, elvált kisiparos stb.). Mindez egy kicsit lila köntösben, lassan, sokszor modorosan bontakozik ki.

dr. Igó