Harry Potter már nem fél

Amikor beültem a moziba megnézni a Harry Potter és a Tűz Serlegét, az járt a fejemben, nem túlzás-e gyerekeknek két és fél órás filmet készíteni (már megint)? Tulajdonképpen megkaptam a választ a vetítés végére: nincs a hosszával semmi baj, mert a felnőtteket simán székhez tapasztja ennyi időre az új Potter-sztori, kisgyerekeknek pedig úgysem való.

A kiskamasz Harry

A sorozat egymás után következő darabjai egyre izgalmasabbak, egyre félelmetesebbek, és egyre idősebb korosztályhoz szólnak. Ez persze következik magukból a regényekből, J. K. Rowlingnak folyton emelnie kellett a tétet, egyre vadabb kalandokat kitalálni az egyre ügyesebben varázsló Harrynek, különben a vaskos könyvek unalmassá válhattak volna. De talán nem csak az alaptörténet bonyolódása és durvulása csapódik le a filmekben, hanem az eltérő fantáziavilágban mozgó rendezők kézjegye is nyomot hagy rajtuk.

Míg az első két részt a hollywoodi nyál-gyerekfilmek rendezője, Chris Columbus készítette, a harmadik résszel Alfonso Cuarónt bízták meg, aki a Potter-film rendezői székébe az Anyádat is forgatásáról ült át, most pedig megkaptuk Mike Newellt, akinek két legismertebb filmje a Négy esküvő és egy temetés és a Fedőneve: Donnie Brasco. Az első két film alkotójához méltóan gyermekded volt, a második kettő alkotóihoz méltóan tökös.

Mint azt már mindenki tudja, ebben a filmben végre megjelenik maga Voldemort is. Érdekes módon nem az ő jelenete a legrémisztőbb a filmben, és ezt akár dramaturgiai hibaként is felróhatjuk az alkotóknak. Mire a film utolsó negyedében feltűnik a Nagyúr, már annyi rémségen vagyunk túl, hogy nehéz istenigazából ránk ijeszteni.

Két korábbi jelenet is volt a filmben, amely alatt teljes erőből szorítottam a szék karfáját. Az egyikben a varázslótanoncok a három megbocsáthatatlan átokról tanulnak, amelyek hatását tanáruk egy óriásrovaron illusztrálja. Habár elvileg szegény pókcsótánnyal kellett volna együtt éreznem, engem bizony csak a hányinger kerülgetett, ahogy a gusztustalan lény a gyerekek hajában mászkált és vonaglott. A másik jelenet elmesélése túl sokat felfedne a cselekményből, legyen elég annyi, hogy az iskola tavában játszódik a víz alatt, és kisebb gyerekeknek bombabiztos alapanyag a film megtekintését követő éjszakák rémálmaihoz.

Persze nem csak a történet, hanem a látvány terén is próbál rálicitálni az új epizód a korábbiakra. Ez sikerül is. Futó pillanatokra úgy érezheti az ember, hogy egyes képsorok csak töltelékként kerültek a filmbe, hogy a CGI-brigád megmutathassa, mit tud. Ilyen mindjárt a film elején Harry és barátai látogatása a quidditch világkupán, amelyről igazán nem állítható, hogy kardinális jelentőségű lenne a cselekmény előrehaladta szempontjából, viszont alkalmat ad arra, hogy hosszasan nagytotálban nézegethessünk egy animált stadiont a tarka-barka nézősereggel. Az alkotók mentségére legyen mondva, hogy az ehhez hasonló képsorok száma abszolút a tűrhetőség határán belül marad, és hát tényleg mindig lenyűgöző a látvány, amit kapunk.

A színészi alakítások terén egyre inkább kidomborodik, amit már az előző résznél is sejteni lehetett: igazi alakításokat a tanári kar tagjait játszó mellékszereplőktől várhatunk - nem meglepő módon, hiszen a legnagyobb angol színészeket találjuk közöttük, Maggie Smitht, Michael Gambont és személyes kedvencemet, a Piton tanárurat alakító Alan Rickmant. A főszereplő trió, Daniel Radcliffe, Rupert Grint és Emma Watson viszont sajnos nem adják jelét, hogy bármelyikükből igazi felnőtt színésztehetség válhatna majd, pedig ehhez már nem túl kicsik, gondoljunk csak például Jamie Bell ugyanilyen idősen nyújtott alakítására a Billy Elliot-ban. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy ez ront a film élvezeti értékén; nagyobb öröm és szórakoztatóbb látvány filmről-filmre figyelni a kis hármas felcseperedését, hogysem a mélyen átélt alakítások hiánya zavaróvá válhatna.

Ron, Harry és Hermione

Végül egy megjegyzés a brit-pop rajongóknak: hónapok óta lehetett tudni, hogy Jarvis Cocker, a Pulp egykori énekese is szerepelni fog a filmben. Nos, rajongó legyen a talpán, aki enélkül az előzetes tudás nélkül felismeri a mindössze néhány másodpercig látható hosszú bozontos parókát viselő Jarvist a varázslóiskola bálján játszó zenekar frontemberében. Ha ez a villámszerep ugyan némi csalódást is okoz, a háttérben még egy ideig hallható, ahogy a jellegzetes hangú énekes különböző dalokat ad elő, és a film zenéjét tartalmazó albumon is megtalálható a Weird Sistersnek elkeresztelt alkalmi együttes három filmhez írt száma.

Bujdosó Bori