Vágólapra másolva!
A Bőrnyakúak nagyon érdekes film az amerikai katonák életéről. Személyes történetnek álcázták, de valójában nem egy emberről szól, hanem a hadseregről.
Vágólapra másolva!

A Bőrnyakúak-ban ábrázolt katonavilág hitelesnek tűnik, és ezért érdekes a film. Ugyanakkor túllép a dokumentarizmus igényén, tele van személyes elemekkel, és a várakozás okozta feszültség fokozása is erősen játékfilmes hangulatot ad a kétórás történetnek. Közben azonban hiába hallunk egyes szám első személyben elmondott narrációt, és hiába áll egy ember a történet középpontjában, a Bőrnyakúak nem az ő filmje. Sőt, az izgalmas történet épp akkor bicsaklik meg, amikor a történet elején és végén megpróbálják az alkotók hőst közelebb hozni a nézőkhöz. A film ugyanis nem az ő története, hanem a közösségé, nem egy férfiról szól, aki tengerészgyalogosnak állt, hanem a tengerészgyalogosokról.

Az agyonfegyelmezett zárt férfiközösségek története - iskolai kollégiumoktól koncentrációs táborokig - sokszázszor feldolgozott témának számít. A Bőrnyakúak-ban sok olyan elem van, amit máshol is láthatunk, nem kell érte beállni a hadseregbe: beavatási szertartás, szolidaritás, vetélkedés, ahogy az előre elvárható.

A történet azért érdekes, mert politikai aktualitása van, akkor is, ha bölcsen nem kampányolnak az alkotók az iraki háborúval kapcsolatban. A Bőrnyakúak nem pacifista propagandafilm, bár elég határozottan jelzi, hogy csak az álljon katonának, aki szeret szívni, és nincs rosszul, ha halottak vannak körülötte. A szénné égett iraki civil áldozatok képei ugyan már-már állásfoglalásnak is tekinthetők, de szó sincs arról, hogy megrendítő vonósok hangjára egy könyöktől csonkolt kislány kicsorgatná élete utolsó könnycseppjét. A film épp attól tűnik hitelesnek, hogy a katonák szemszögéből, csak katonákat mutatva ábrázolja a kiképzés és a bevetés szűnni nem akaró napjait.

Mivel természetellenesen összezárt férfiakat már láthatott a néző sokszor, ez a szál nem túl izgalmas a filmben, viszont hitelesnek tűnik, és ezért érdekes maradt. Tartózkodtak az alkotók a romantikus összetartás és a brutális kegyetlenkedések egysíkú bemutatásától, miközben mindkét irányra felhoz egyáltalán nem túldramatizált példákat. Őszintének is tűnik a film, mert a sivatagi táborozás központi problémájának a nőhiányt állítja be, miközben alig akad háborús film, ahol a távoli kedves fotójának párás szemmel történő nézegetésén túl utalnának erre a gondra. Itt viszont a napi rutin, hogy ki kell verni, és szó szerint megőrülni attól, hogy hűséges-e az otthonhagyott.

Forrás: UIP Dunafilm
Bőrnyakúak | Ezen a képen elrejtettek egy Fenyő Ivánt

A film legizgalmasabb vonala az, ami az amerikai hadsereg belső világát mutatja be, azok a képek, amelyek kifejezetten ennek a sokat foglalkoztatott és a hírekben naponta szereplő közösség speciális közegét ismertetik meg a nézőkkel. Sok, ügyesen nem túlhangsúlyozott jelenet mutatja be az agymosás, vagy enyhébben fogalmazva a nevelés módszereit. Azt, hogy a rutinszerű alázás mellett hogyan segítik a csapatépítést a morzsányi jutalmak és megerősítések gesztusai. Azt, ahogy szónoklatok propagandája képes hatni. Azt, ahogy a váratlanul laza kommunikáció és a megkérdőjelezhetetlen hierarchia keveredik. Azt, ahogy a faji kérdést kezelik.

Miközben az amerikai hadsereg brutális és kemény, addig kiderül egy érdekes sajátossága is: bizonyos keretek között vissza lehet pofázni. A katonáknak akkor is van valamennyi büszkeségük, ha tudják, simán elküldhetik őket emberi ürülékkel teli hordót tisztítani, miután a főtiszt még egy kiadósat pottyantott a tábori latrinába. Akármennyire is megnyomorgatják a bakákat, a méltóságuk nincs teljesen leradírozva, ami akkor is egy jó pont az amerikai tengerészgyalogság mellett, ha épeszű ember valószínűleg viszolyog az egész közegtől. Mert ez a hangulat elképzelhetetlen lenne egy sorozott seregben, az orosz Kaukázusi fogoly fegyveresei például egy teljesen más világban élnek, még akkor is, ha a két film hasonló időben játszódik. Persze itt is van arról szó, hogy a katona egy életre lelki beteg lesz a háború után, de ez a közeg akkor is emberibb, ha csak kevéssel jobb a börtönnél, és ez is érzékletesen kiderül a filmből.

Forrás: UIP Dunafilm
Bőrnyakúak | Jamie Foxx és Jake Gyllenhaal

A feszültség fokozása szintén nagy erénye a filmnek. A várakozás az első fegyverre, az első misszióra, az első találkozásra az ellenséggel és az első gyilkosságra mind kellemetlen frusztrációt keltenek a nézőben is. Az állandó idegőrlő várakozás átélhető és meghatározó motívuma a Bőrnyakúak-nak.

A Bőrnyakúak sokat segít megérteni a mai amerikai katonák sorsát, és többet mond el a háborúról, mint a híradók képei. A játékfilmes elemek egy része is jó filmmé teszi, de a bevezető és a finálé túlzásai, és a személyes vonal felületessége miatt nem nevezhető igazi drámának. Valószínűleg nem is ez a célja persze, és így is megéri rá jegyet váltani.

dr. Igó