Halál a májra

A Tótumfaktum című film szereplői folyamatosan részegek vagy nagyon másnaposak. Nem duhaj italozásról, kötözködő nagyhangúságról van szó, hanem kilépésről a társadalomból, aminek ez az ideológiailag legkevésbé elkötelezett és leglazább módja.

Matt Dillon és szabója

Charles Bukowski önéletrajzi ihletettségű írásaiból állították össze a Tótumfaktum című filmet, de szó sincs az író előtti tisztelgésről vagy az író portréjának filmes adaptációjáról. Főszereplője egy hol hajléktalan, hol ócska motelben meghúzódó, hol pedig nőkhöz csapódó férfi. Elsősorban vedel, másodsorban pedig mániákusan ír, látszólag teljesen kilátástalanul küldözgetve kiadóknak műveket. Semmi más nem érdekli, és ettől büszke, önelégült, mélységesen megveti a kispolgári létet. Megkönnyebbül, amikor végre kirúgják alkalmi állásaiból. Megközelíthetetlen, titokzatos, büszke és közben szánalmasan leépült, képtelen tartós kapcsolatokra. A film azért érdekes, mert ez a figura egyáltalán nem tipikus hős. Egyáltalán nem vonzó. Nem egy meg nem értett zseni, sőt, írásai színvonaláról semmi sem derül ki, jogosan gondolhatja azt a néző, hogy kifejezetten rosszakat ír. Nem egy szeretni való szertelen fiú, hanem egy rátarti alkoholista.

Dülöngélései mégis izgalmasak, ahogy a félmúlt lepattant Amerikájában vergődik. A háttér, az epizódszereplők néha már kifejezetten abszurdak. Ez a világ eléggé nevetséges ahhoz, hogy önmagában szórakoztató legyen a folytonos keserűség. Nincsenek erős színek, minden szürkés-zöldes vagy barnás kopottsággal dereng, mintha a vasfüggöny másik oldalán vették volna fel a jeleneteket. A részletesebben bemutatott, szintén leépült két nő korántsem vonzó kilátástalansága is bőven okoz nevetnivalót. Miközben szánalmasak ezek a figurák mind, sajnálni sem lehet őket. Nem a gonosz társadalom vetette ki őket, hanem ők képtelenek bármilyen kompromisszumra a hivatalos és rendszerető világgal.

A film azt firtatja, hogy 30-as, 40-es emberek megmaradhatnak-e örök kamasznak. Tökéletes példája ennek a látogatás a szülőknél, az álmodozások, a nagyképű szertelenség pillanatai. A Tótumfaktum romantikus képei, a másnapos főzési kísérlet, a féktelen bujaságba feledkezés, a képtelenség a kommunikációra, mind erre a furcsa állapotra utalnak. A lázadás ideológiai katyvasz nélküli, önmagáért való önpusztítása a Tótumfaktum-ban bemutatott életérzés. A film kedélyes, elnéző lepattantságot és hányásszagot áraszt magából.

Matt Dillon és Marisa Tomei a filmben

A teljes függetlenség, a magányos mámor örömét ki is mondja a hős a filmben, neki az a legjobb, ha mindenki békén hagyja és ihat. Ebben az értelemben sikeres ember, mert ezt megteremtette magának. Ettől nem szomorú és kiábrándító nyüglődés a film, hanem derűs és lassú, mint a hajnali részegség. A színészek visszafogott játéka, bizonytalan mozdulataik, a valaha jó nők bőrének puffadásai mind erősítik a film egységes és erős hangulatát. Furcsa párja a Tótumfaktum a Félelem és rettegés Las Vegasban című alkotásnak. Míg utóbbi az excentrikus mámorról szól, addig ez a teljesen introvertált szétesésről szól. A Tótumfaktum emlékeztet a kelet-európai, skandináv filmek gyötrődő szenvelgésére, de az európai párhuzamoknál (bár norvég a rendező) könnyedebb darab ez. Nincs benne igazi tragédia, csak üresség és iszákosság. Nincs kényszer, nincs eszmeiség és hősiesség, harc és elégedetlenség is alig. Mint az állatkertben kiállított lények, úgy érdekesek ezek a figurák, és legfeljebb annyi bizonytalaníthatja el a nézőt, hogy a filmben feltűnő normális emberek sem vonzóbbak náluk. Sőt.

dr. Igó