Fiúk-lányok, ezt nézzétek!

A Hímnem-nőnem című film 40. születésnapján, éppen ütlegelésekbe futnak a párizsi diákok, berúgják a kirakatot és szidják a köztársaságot. A filmben is ilyen kalandokra készülnek a srácok. A kultfilmek, a definíció szerint csak néhány évig maradhatnak menők. A Hímnem-nőnem ötleteit viszont 2006-ban is használják. Az aktuális társadalom képei mögött pedig, általános tanulságokat is közöl az emberekről.

Jean-Pierre Léaud

A Hímnem-nőnem jubileumi szobrát nem könnyű betűbe önteni, mert a punkos attitűdöt méltatni évtizedes távlatokból, iskolás okoskodássá válik, és épp olyan lesz a vége, mintha a kritikus is egy hülye szereplője lenne a műnek. Godard filmje most mégis ünneplőt kap, a Filmklub rovat elfogódottan tiszteleg.

Azzal játszanak ebben a filmben, amivel azóta is szokás. Egyszerre groteszk és dokumentarista, mélylélektani és gúnyos, olyan sok irányból feszegeti a film lehetőségeit, hogy csak na. A kísérletek sorra beváltak, mind tovább éltek, és a mai napig visszaköszönnek a világ vásznain. A bátor játszadozás fiatalos katyvasza kiállta a negyven évet, a hülyéskedés és a társadalomkritikus bölcselkedés keveréke élőnek tűnik, ennyi idő távlatából is. Ez pedig maga a halhatatlanság. Ami különösen figyelemre méltó akkor, ha eredetileg legalább annyira készült egy aktuális életérzés bemutatásának, mint általános tanulságok leltárának.

A kísérletezés és a polgárpukkasztás visszafogott, szenvelgős francia módon történik, de közben annyira gúnyos az egész, hogy 2006-ban is élvezet nézni. Holott azokat a filmeket, amelyek egy öregedő generáció ifjonti nyavalygásait idézik, nem kellene automatikusan élveznünk. Vagy a világ nem változott sokat, vagy az emberekről állapított meg ez a film mégis örökérvényűt, a lényeg, hogy a fekete-fehér, mára nagyszülőkké érett tinik mozija épp oly aktuálisnak tűnik, mintha mostanában forgatták volna.

A Hímnem-nőnem összezsúfolja a napjainkig trendi játékokat. Egyik fő kísérlete arról szól, hogy a szereplők mindent kimondanak és megtesznek, ami csak eszükbe jut, mintha nem lennének társasági szabályok. Olyan párbeszédek következnek egymás után, ahol nincsenek kötöttségek, ha a nő arra gondol, hogy gyűlöli a férjét, akkor lelövi a kávézóban. Amikor csajozás folyik a mellékhelyiségnél, akkor minden aggodalmoskodó érzést kimondanak: most unsz, most csak azt akarod, most úgyis csak szívatsz. Amikor türelmetlen a hős, akkor kimegy a moziból, visszajön, újra kimegy, mindent megtesznek, amin az ember csak morfondírozni szokott. Mindezt olyan természetességgel, magázódó és visszafogott formában, ami különlegesen groteszk hangulatot teremt. Godard később a Week-End-ben egy egész filmet forgatott le arra az ötletre, hogy minden feszültséget nem csak kimondanak, hanem a végletekig pörgetve meg is tesznek, a dugóban az emberek ott lemészárolják egymást. Itt finomabb a játék, de már minden benne van. A fakó hangon kimondott, titkos feszültségek udvarias közegbe helyezése, nagyszerű szimbóluma az elfojtásoknak. Ez az egyik eszköz, amivel túllép a film a korszellem idézésén. A problémák hiába a hatvanas évek közepének ifjúságát jellemzik, ha a szembesülés a feszültségekkel, általános emberi működésről szólnak.

Jean-Pierre Léaud, Marlene Jobert és Jean-Luc Godard

Aztán következnek az újabb és újabb, máig használt játékok. A fogyasztói tinivilág kritikája sok képben, amikor interjúkat látunk hülye kiscsajokkal, akik rutinválaszokat és nyálas bugyutaságokat bírnak csak kihozni magukból. Velük szemben ott vannak a fontoskodó, forradalomról és teológiáról okoskodó fiúk, nehéz lenne kitalálni, hogy ki a szimpatikusabb. Idén, a Filmszemlén az Egyetleneim című, formabontónak szánt magyar alkotás erre az egyetlen ötletre épült fel, hogy csak egy nagyon aktuális példát említsünk. Egy csomó akkor valóban formabontónak számító ötlet annyira ismerős, mintha megállt volna az idő.

A jeleneteket szétválasztó tételmondatok, a ruhák, a frizurák, a presszózás már a korszakról szólnak, de közben megvetik az alapjait a modern hangulatfestésnek, szakítva a színházi hagyománnyal. Bizonyítja, hogy a film nem csak történetmesélés, hanem kifejezetten vizuális műfaj, ahol a narratív szálnál is fontosabb a képi hatás.

Jean-Pierre Léaud és Chantal Goya | Még több kép a filmből

Miközben a filmben forradalomról álmodoznak a piájuk felett dohányzó nagykamaszok, a forgatás után három évvel lángba borultak Párizs utcái. Tehát hozott a film nagy műfaji ötleteket, feszegette az ember belső világa és megnyilvánulásai közti feszültséget, és még képes volt megelőlegezni a történelmet is.

A sokféle eszköz közti, szertelennek tűnő csapongás egységben bír maradni, és ettől nem öncélú kísérletezgetés a Hímnem-nőnem. Az elhallgatás és a brutális őszinteség állandó keverése miatt, tényleg olyan alapvetésekről szól, ami méltó nagyképű címéhez. Mely cím lefedi az egész emberiséget.

dr. Igó

A Hímnem-nőnem című film videókazettán kölcsönözhető az Odeon tékáiban, DVD-n megrendelhető Angliából, Amerikából, vagy Franciaországból.

* * *

Hímnem-nőnem (Masculin, féminin: 15 faits précis)
Franciaországi bemutató: 1966 március 22.
Írta és rendezte: Jean-Luc Godard
Operatőr: Willy Kurant
Szereplők: Jean-Pierre Léaud, Chantal Goya, Marlene Jobert, Michel Debord, Catherine-Isabel Duport, Eva-Britt Strandberg és Birger Malmsten
103 perc