[origo] filmklub

28JÚN

Nálunk még Brad Pitt is túl kockázatos

Gyárfás DóraLétrehozás dátuma: 2011. 06. 28., 16:08

CÍMKÉK: A király beszéde, Az élet fája (film), filmtámogatás, Norvég erdő, Rabbit Hole, The Beaver, Balassa Péter, Csurdi Gábor, Farkas Sándor, Havas Ágnes

Egy dolog, hogy nyáron mindig kisebb a filmkínálat, és egy másik, hogy aki nem a hollywoodi szemfényvesztésre kíváncsi, az ma alig talál filmet magának. Nemrég derült ki, hogy sem Brad Pitt, sem Jodie Foster és Mel Gibson új filmje nem jön be hozzánk, most pedig megtudtuk, hogy sok másik sem. Az egyik filmforgalmazó nyári szünetet tart, a másik nem mer vállalni komolyabb filmeket, a harmadik a túlélésért küzd. Fontos, díjnyertes filmek nem jutnak el hozzánk, és ezt a forgalmazók az állami támogatás hiányával indokolják. Enélkül csak a tuti siker kerül be a magyar mozikba.

22JÚN

Műhulla és Hellboy utcája Etyeken

Bujdosó BoriLétrehozás dátuma: 2011. 06. 22., 13:18

CÍMKÉK: Borgiák (sorozat), filmforgatás, Hellboy II - Az Aranyhadsereg, Korda stúdió

Az etyeki Korda Stúdióban átfogó információnyújtásra és alaposságra egyáltalán nem törekvő, de szórakoztató filmes kiállítás nyílt. Ha jókor megyünk, a 15. századi Olaszországban is sétálhatunk egyet.

22MÁJ

Cannes: Sean Pennből elmázolt rúzsú vénasszony lett

Bujdosó BoriLétrehozás dátuma: 2011. 05. 22., 18:19

CÍMKÉK: Cannes 2011, Cannes-i filmfesztivál, This Must Be the Place, Paolo Sorrentino, Sean Penn

Amikor az első képeket megláttam a This Must Be the Place-ből a Robert Smith-fejűre maszkírozott Sean Penn-nel, rögtön gondoltam, hogy Paolo Sorrentino (aki öt éve Cannes-ban a L'Amico di famigliá-val sokkolta az agyamat) megint valami totál elszállt dologgal áll elő. A film egy furcsa road movie, és az benne a szuper, hogy tele van olyan logikátlan őrültségekkel, amik a legtöbb filmben idegesítők lennének, itt viszont kifejezetten szórakoztatók. Például, hogy a visszavonult rocksztárt alakító Sean Penn-nek egy tűzoltó (Frances McDormand) a felesége, a szabadidejét pedig egy tizenéves grufticsajjal tölti a helyi plázában.

Sean Penn a This Must Be the Place-ben

A filmnek van egy teljesen konvencionális dramaturgiai íve: Penn figurájának tényleges utazása Írországból az USA-ba és vissza elindít egy belső utazást, aminek a végén a legalább hetvennek tűnő, a film szerint középkorú férfi végre felnő. Ha az extrém későn érést leszámítjuk, ez egy teljesen sablonos sztori, de Sorrentino rögtön csavar rajta egyet azzal, hogy egy náci háborús bűnös utáni kutatásra fűzi fel, aztán pedig a road movie-ban kötelező személyiségépítő megállókat rendre máshova futtatja ki, mint amire számítanánk. Váratlan epizódokat is bedob, például egy látványos David Byrne koncertet, ahol végighallgatjuk a film címét adó számot.

Sean Penn a This Must Be the Place-ben

Penn fantasztikus. Teljesen eltűnik a szerepben, szánalmasan nyávogva beszél, rozzantan jár, és leginkább egy olyan megfáradt öregasszony benyomását kelti, aki nem veszi észre, hogy az ő korában már nem kéne élénkpiros rúzst viselni. Gyakorlatilag minden mondata iszonyatosan vicces, és nincs olyan pillanata a filmnek, amikor ne lennénk irtó kíváncsiak, hogy a következő jelenetben mi fog történni vele.

21MÁJ

"Nem azt éreztem, hogy megsemmisülök" - Till Attila cannes-i premierje

Varga FerencLétrehozás dátuma: 2011. 05. 21., 21:03

CÍMKÉK: Cannes 2011, Cannes-i filmfesztivál, Csicska (film), Rendezők Kéthete, rövidfilm, Frédéric Boyer, Till Attila

Pénteken délután mutatták be a cannes-i filmfesztiválon Till Attila Csicska című rövidfilmjét öt másik kisfilmmel egy szekcióban, a Théatre Croisette mozitermében. Till Attila pont olyan fesztelenül viselkedett a premieren, mint a Megasztár színpadán, de az [origo] riporterének vetítés előtt elárulta, azért kicsit izgul. Az idei fesztiválról eltanácsolt Lars von Trierről is elmondta a véleményét, és felhívta a figyelmet, hogy több mopedező nő kellene Magyarországra. Videóriport a fesztivál egyetlen magyar rövidfilmjének cannes-i premierjéről.

21MÁJ

Cannes: A nagy francia politikai szappanopera

Onozó RóbertLétrehozás dátuma: 2011. 05. 21., 00:05

CÍMKÉK: Cannes 2011, Cannes-i filmfesztivál, francia film, La Conquete, Bernard Le Coq, Denis Podalydes, Nicolas Sarkozy, Xavier Durringer

Nicolas Sarkozy nemrég még legesélyesebbnek tartott kihívójának szaftos botránya olyannyira lekötötte a francia közvéleményt a cannes-i filmfesztivál alatt, hogy szinte meg is feledkeztek a regnáló elnök szappanoperába illő magánéleti fordulatairól. Pedig nagy hír volt a hivatalos program bejelentésekor, hogy Carla Bruni színésznői jelenését Woody Allen fesztiválnyitó filmjében (Midnight in Paris) csak pár nappal követi majd - szintén versenyen kívül - a Sarkozy politikai diadalmenetét fikciósító, botrányfilm-gyanús La conquete. Soha nem került megerősítésre, de azt suttogták, hogy a First Lady végül pont e film bemutatása ellen tiltakozva mondott le a cannes-i nyitóestén való pávázás lehetőségéről.

La conquete | Denis Podalydes és Florence Pernel

Kár volt a hűhóért, a La conquete nagyon távol áll attól, hogy botrányfilmnek nevezhessük, sőt még Sarkozy imidzsépítő csapatának sem fog sok fejfájást okozni. Egy pár nagyon fentről jövő kertitörpézés és seggdugaszozáson kívül semmi sértőt vagy meglepőt nem tartalmaz az elnök felemelkedéséről szóló politikai dráma. A 2002 és 2007 közti francia belpolitikai eseményeket izgalmas szappanoperaként tálaló film talán direkt nemzetközi igényekhez lett igazítva, mert nem hiszem, hogy egy franciának bármi újat tudna mondani. Külföldiként azonban kifejezetten izgalmas és szórakoztató és sokkal inkább tűnik mindenki számára befogadható közönségfilmnek, mintsem művészi ambíciókkal bíró leleplezésnek.

Xavier Durringer ambíciója bevallottan az volt, hogy A királynő (vagy még inkább a moziban nem forgalmazott tévés előd-, illetve utódfilm, a The Deal és a The Special Relationship), a W. és az Il Divo - A megfoghatatlan nyomdokaiba lépve vájkáljon a közelmúlt eseményeiben. A királynő, a The Deal és a W. specialitása is az volt, hogy még hivatalban lévő elnökökről szólt, a La conquete így csak Franciaországban számít forradalminak koncepciójával. Oliver Stone Bush-filmje különösebben nem méltó említésre, de a brit példaképek és a szintén említett Il Divo vagy a nem valós politikusokról szóló, de bravúros Egy kis gubanc azonban minden erőlködés nélkül tudtak a jelenre is reflektálni.

La conquete | Bernard Le Coq és Denis Podalydes

A Sarkozy-film erre nem igazán képes, mert nem ás elég mélyre az elnök személyiségében, csak elmeséli szépen a megválasztása előtti politikai és magánéleti körülményeket. Denis Podalydes jó választás a szerepre, ám nem kap elég feladatot; bizarr módon az igazi Sarkozy még mindig érdekesebbnek tűnik, mint a vásznon látható. A Chirac bőrébe bújó Bernard Le Coq-nak jutnak a komikus pillanatok, az ő jeleneteit viszont gyakran lenyúlja a feleségét megformáló Michele Moretti.  A La conquete-nek megvan az esélye rá, hogy nagy közönségsiker legyen akár nemzetközileg is, de a jövő évi elnökválasztásba esélye sem lesz beleszólni, hiszen a jelenlegi helyzetben a valóság sokkal izgalmasabb és botrányosabb, mint a mozi.

20MÁJ

Sean Penn felkeni a szemfestéket - cannes-i ajánló

Varga FerencLétrehozás dátuma: 2011. 05. 20., 02:44

CÍMKÉK: Cannes 2011, Cannes-i filmfesztivál, Csicska (film), This Must Be the Place, Sean Penn, Till Attila

Sean Penn mammogó rocksztárként kóborol Amerikában, Till Attila Csicskája Cannes-ban is megmérettetik. Nézz bele a pénteki filmekbe!

19MÁJ

Cannes: Ryan Gosling szállítja a menőséget

Bujdosó BoriLétrehozás dátuma: 2011. 05. 19., 23:43

CÍMKÉK: Cannes 2011, Cannes-i filmfesztivál, Drive (film), Carey Mulligan, Nicolas Winding Refn, Ryan Gosling

Ha kúlságért is osztanának díjat Cannes-ban, idén nem lenne nehéz dönteni róla: Nicolas Winding Refn Drive-ja majdnem annyira dögös film, mint Tarantino Halálbiztos-a volt négy éve. A kényes cannes-i közönség annyira bírta, hogy a főhős véresebb húzásait tapssal díjazta a csütörtök esti vetítés közben. Mert itt is simán el lehet adni egy rablós, autósüldözéses filmet, ha olyan szépen van megcsinálva, és úgy kikacsint, mint ez.

Ryan Gosling a Drive című filmben

A Szerelmünk lapjai óta tudjuk, hogy Ryan Goslingnak jól áll a feddhetetlen úriember szerepe, a Fél Nelson és a Plasztik szerelem óta meg azt is, hogy a zárkózott, kívülálló figurákban is verhetetlen. Itt a kettőt kombinálja egy alig-alig megszólaló, szimplán Driver névre hallgató pasiban, akinek az a foglalkozása, ami a neve: vezet. Néha hollywoodi filmekben mint kaszkadőr, néha mint rablók menekülését segítő sofőr. De nem hatalmas autósüldözéseket kell várni ettől a filmtől (azért abból is van egy-kettő), hanem hatalmas atmoszférát. Popslágerek bömbölnek, Driver szemszögéből nézzük a kanyargó utat és a tovatűnő neoncsíkokat, és amikor feltűnik a színen a nő (Carey Mulligan), akiről rögtön tudni, hogy fontos lesz, minden fényárba borul és lassított felvételbe megy át. Az pedig a nézőre van bízva, hogy mindezt mennyire veszi komolyan.

Ryan Gosling a Drive című filmben

Hallgatagságából már az elején sejthetjük, miféle alak ez a Driver: a film végére igazi westernhőssé növi ki magát, aki számára a saját értelmezése szerinti becsület sokkal fontosabb, mint a pénz, vagy akár a nő. Színes mellékszereplők (Bryan Cranstontól kezdve Ron Perlmanen keresztül Christina Hendricksig) tarkítják az útját, de talán nem árulok el túl sokat azzal, hogy többségük elhullik út közben. A Pusher óta egyértelmű, hogy a dán rendező képes teljesen átadni magát az erőszakban tobzódásnak, ezt itt is megkapjuk, de Tarantinót idéző markáns iróniával. Akinek ezután a film után nincs kedve bevágódni egy kocsiba és tövig nyomni a gázt, az talán nem is szereti a mozit.

19MÁJ

Cannes: Almodóvar nem bújt ki a bőréből

Bujdosó BoriLétrehozás dátuma: 2011. 05. 19., 14:26

CÍMKÉK: Cannes 2011, Cannes-i filmfesztivál, La Piel Que Habito, Antonio Banderas, Elena Anaya, Pedro Almodóvar

Pedro Almodóvar La piel que habito-ját (A bőr, amelyben élek) különösen vártuk, mert a rendező horrornak harangozta be, és minden előzetes információ egy borzasztóan sötét filmet sejtetett, amilyet Almodóvar még sosem csinált. E tekintetben csalódnunk kellett ma reggel: a La piel que habito ugyan valóban dúskál a hátborzongató elemekben, de Almodóvar nem tagadta meg önmagát, és ismét egy bizarr humorú, színpompás, néha melodrámába csúszó filmet csinált, amin sokkal többet lehet nevetni, mint szorongani.

Antonio Banderas és Elena Anaya a La piel que habito című filmben

A sztori almodóvarosan csűrcsavaros, és, ahogy az lenni szokott, menet közben fény derül pár korábban nem sejtett rokonsági viszonyra is. A főhős egy Robert nevű sebész (Antonio Banderas), aki egy Vera nevű nőt (Elena Anaya) tart fogságban a házában, ahol egy házvezetőnő (Marisa Paredes) gondoskodik mindkettőjükről, és uralja a terepet. A gazdagságról árulkodó kúria falain különböző stílusú festmények lógnak, amik mind meztelen embereket ábrázolnak, Robert szobáját pedig egy hatalmas képernyő uralja, amin keresztül nézheti Verát. Úgy gyönyörködik benne, mint egy képzőművészeti alkotásban, és mint kiderül, ezt az alkotást Robert hozta létre.

Antonio Banderas és Blanca Suárez a La piel que habito című filmben

Más tálalásban ez a (Thierry Jonquet Tarantula című regényén alapuló) sztori valóban vagy horror lenne vagy nyomasztó lélektani thriller egy beteg elméről, de Almodóvar épp csak néhány pillanatra csábul el egy kis borzongatásra, és a mélylélektani elemzés sem különösebben érdekli. Nem tudja és valószínűleg nem is akarja elhagyni a rá jellemző játékosságot, és ahányszor fokozódik a drámai feszültség, mindig lelövi egy váratlanul bedobott poénnal. A csúcs a finálé, amit Almodóvaron kívül valószínűleg minden rendező halálosan komolyan vett volna, de ő simán kineveti a saját filmjét, és viccet csinál a nagy drámai jelenetből. Amikor pedig feltűnik a tigrisember, egyenesen olyan érzésünk támad, mintha a rendező egyik korai, punkosan őrült filmjét néznénk.

19MÁJ

Cannes: Itt a világvége, de jól vagyunk

Onozó RóbertLétrehozás dátuma: 2011. 05. 19., 02:03

CÍMKÉK: Cannes 2011, Cannes-i filmfesztivál, Melankólia (film), Charlotte Gainsbourg, John Hurt, Kiefer Sutherland, Kirsten Dunst, Lars von Trier

Lars von Trier azt ígérte, hogy egy gyönyörű filmet hoz idén a Riviérára, ami a világvégéről szól. Ezt az ígéretét maradéktalanul betartotta, csak elfelejtette jelezni, hogy elébiggyeszt egy másik filmet is, ami leginkább a Dogma-mozgalomra kacsint vissza. Jó hír azonban, hogy az első ránézésre össze nem illő két film (azaz két rész) egyaránt kiváló, ráadásul némi gondolkodás után arra is rájöhetünk, hogy miért tartoznak össze.

A Melancholia két nővér története, pár nappal a Föld és a címszereplő bolygó összeütközése előtt. Justine (Kirsten Dunst) épp házasodni készül, de instabil és depresszióra hajlamos, míg nővére, Claire (Charlotte Gainsbourg) enyhén kontrollmániás, de mindennél fontosabb számára a családja. A két testvér teljesen eltérően reagál a világvége közeledtére, de ennyire ne szaladjunk előre, hiszen előtte a filmvásznon látott legfurább esküvők egyikén megismerhetjük egész habókos famíliájukat. A szereposztás láttán minden filmrajongó a nyálát csorgathatja, hiszen a von Trier-veteránnak számító Stellan Skarsgardon (ráadásul a True Blood-ból ismert fia, Alexander is látható az egyik fontos szerepben) és Udo Kieren (parádésan kattant ötlet volt őt megtenni a hivatásos esküvő-szervezőnek) kívül itt van briliáns mellékszerepben Charlotte Rampling, John Hurt és Kiefer Sutherland is.

 

Hogy von Trier mindig a lehető legjobbat hozza ki színészeiből, ott is megmutatkozik, hogy az izgő-mozgó kézikamera telhetetlenül időzik az arcukon, de nincs egyetlen hamis rezdülés, fintor sem, mindegyikük karaktere képes a rendelkezésükre álló pár percben is kiteljesedni, érdekessé válni. Mondanom sem kell, hogy a kéjesen kínos lakodalomban Kristen Dunst is jobb, mint valaha, bár lehetetlenség nem eljátszani a gondolattal, hogy milyen lett volna a Melancholia, ha az eredetileg kiszemelt (és összességében lényegesen izgalmasabb színésznő) Penélope Cruz kapja meg végül a főszerepet.

A hétköznapibb embernek feltüntetett nővért alakító Gainsbourg szerepe hálátlanabb, egyrészt mert élénken él még bennünk kompromisszumot nem ismerő, bátor játéka az Antikrisztus-ból (amiért két éve itt Cannes-ban a legjobb női alakítás díjat is elnyerte), másrészt pedig ő a film második felében kerül előtérbe, amikor sokkal kevesebb minden történik, mint a lagzin: lényegében csak várják az elkerülhetetlennek tűnő apokalipszist.

 

A világvége filmes ábrázolása általában koszos és lehangoló, von Trier azonban lenyűgöző képekkel dolgozik és esze ágában sincs megcsappant szereplőgárdáját elvinni a csodásan zöldellő kastélykertből és golfpályáról. A festményszerű képek az Antikrisztus látványvilágát idézik (különösen a hulló jégeső és a szabadban meztelenkedő főhősnő - Kirsten Dunst egyszer azt nyilatkozta, hogy csak Almodóvar kedvéért lenne hajlandó levetkőzni, de úgy látszik a spanyol rendező múzsája által visszautasított szerep kapcsán is elmúlt a szemérmessége) de röpke két év elteltével egyébként óriási változás érzékelhető a meglepetésekre mindig képes rendező stílusában.

Nyoma sincs a szenzációra éhes provokatőrnek a kamera mögött (ezt a szokását ezúttal csak a sajtótájékoztatóra tartogatta) aki botránykeltés mögé rejti a súlyos depresszióját. A Melancholia végkicsengése lehet bármilyen negatív, akkor is egy magabiztos, újra önmagára talált rendező izgalmas és érett munkája, ami egy eddig is nagyon magas színvonalú filmográfia újabb csúcspontja.

18MÁJ

Cannes: Kaurismaki megint mesélt egy cukit

Bujdosó BoriLétrehozás dátuma: 2011. 05. 18., 21:03

CÍMKÉK: Cannes 2011, Cannes-i filmfesztivál, Le Havre, Aki Kaurismäki

Onozó Róbert kollégám a The Artist című film kapcsán már említette, hogy a cannes-i közönség nagyon hálás tud lenni, ha a súlyos témákat feszegető filmek közé becsúszik egy-egy könnyedebb, de jó darab. Aki Kaurismaki Le Havre című versenyfilmjének vetítése alatt végig tapintható volt ez a hála: minden kis poént harsány, elismerő kacajjal nyugtázott a közönség, a vetítés végén pedig lelkes taps zúgott, sehol egy "bú".

André Wilms és Jean-Pierre Darroussin a Le Havre című filmben

Pedig Kaurismaki nem mutatott semmi olyat, amit ne láttunk volna már tőle: nem először tett meg főhősévé egy esetlen, kívülálló öregedő férfit, aki akaratán kívül különös kalandokba keveredik, amikben jámboran és jó szándékkal áll helyt. És a hangnem is a régi, keserédes hangulat, groteszkbe hajló finom humorral. Hősünk most egy Marcel Marx (André Wilms) nevű férfi, aki Le Havre-ban él feleségével (Kati Outinen) és Laika nevű kutyájával, és utcai cipőtisztításból tartja el épphogy csak kis családját. Marcel Marxot a sors egy nap összehozza egy Londonba igyekvő, a kikötővárosban rekedt tizenéves afrikai menekültfiúval, ami - felesége épp ekkor diagnosztizált rákjával egyetemben - fenekestül felforgatja az addig bevált rutin szerint zajló életét.

Pierre Étaix és Kati Outinen a Le Havre című filmben

A menekültfiú megjelenése Marcel Marx pici univerzumában mindenkiből kihozza az igazi természetét: az addig láthatatlan szomszédról kiderül, hogy egy utolsó gonosz (Jean-Pierre Léaud cameójába belesajdul a filmrajongó szíve: Truffaut kedvenc színésze most már tényleg öregember), az utcában dolgozó morcos boltosok felfedik csupaszív mivoltukat, és a felügyelő úr is tartogat egy-két meglepetést. Repkednek a Kaurismaki védjegyének számító, fapofával előadott bizarr megjegyzések, szavak nélkül mesélnek a sokat megélt arcok, és még egy jellegzetesen kaurismakis zenei betét is befér Little Bobtól, Le Havre saját rocksztárjától. Nincs reveláció, de nem is kell: otthon vagyunk és egy aranyos, kerek mesét kapunk.

ElőzőKövetkező