[origo] filmklub

18MÁJ

Lars von Trier: A következő filmem egy háromórás pornó lesz Kirsten Dunsttal

Bujdosó BoriLétrehozás dátuma: 2011. 05. 18., 14:18

CÍMKÉK: Cannes 2011, Cannes-i filmfesztivál, Melankólia (film), sajtótájékoztató, Charlotte Gainsbourg, Kiefer Sutherland, Kirsten Dunst, Lars von Trier, Stellan Skarsgard, Udo Kier

Gyakran panaszkodunk a filmfesztiválok semmitmondó jópofizással telő sajtótájékoztatóira, de Lars von Trierben mindig bízni lehet, hogy feldobja néhány csípős megjegyzéssel és ironikus poénnal az eseményeket. Szerdán Cannes-ban, a Melancholia című filmje reggeli vetítését követő sajtótájékoztatón felülmúlta önmagát ellentmondásos humorból, és voltak, akiknél ki is csapta a biztosítékot a dán mester, többek közt filmje egyik főszereplője, Kirsten Dunst is kissé megütközve hallgatta az elszálltabb kijelentéseit.

Kirsten Dunst, Lars von Trier és Charlotte Gainsbourg a Melancholia sajtótájékoztatója előtt

Amikor megkérdezték tőle, hogy szerinte esélyes-e a filmje az Arany Pálmára, öblös hangon kijelentette, hogy "ó, igen, mindenképpen, igen!", majd hangnemet váltott, és bevallotta, hogy "elképzelhető, hogy szar a film, persze remélem, hogy nem az, de jó eséllyel mégis csak az. Semmiképp sem érdemes megnézni." Aztán közölte, hogy inkább a következő filmjéről szeretne beszélni: "Kirsten találta ki, hogy legyen egy meztelen jelenete a Melancholiá-ban. Én mondtam neki, hogy nem illik a filmbe, de ragaszkodott hozzá, és most telhetetlenné vált, ezért a következő filmem egy három-négy órás pornófilm lesz vele". Elmesélte, hogy a Melancholiá-n egy új operatőrrel, Manuel Alberto Claróval dolgozott, aki figyelmeztette, hogy ne kövesse el a középkorú férfirendezők jellemző hibáját, hogy a filmjeiben egyre fiatalabb, egyre többet meztelenkedő nőket mutat, ami nagyon hasznos tanács volt, "mert eszembe juttatta, hogy pont ezt kell tennem!".

Charlotte Gainsbourg és Kirsten Dunst a Melancholia sajtótájékoztatója előtt

A depresszióra hajlamos rendező, aki előző filmjében, az Antikrisztus-ban Charlotte Gainsbourg lelkileg összeroppanó figuráját mintázta magáról, most pedig Dunst depressziós figuráját, mindenkit megnyugtatott, hogy mostanában jól van, és leszokott az alkoholfogyasztásról is. Tette ezt annak ellenére, hogy "elméleti szinten ellenzem a nem ivást". Amikor ezt mondta, jelentőségteljesen a bort köztudottan kedvelő Stellan Skarsgardra nézett. "Ha itt lenne Kiefer [Sutherland, aki szintén játszik a filmben], rá néznék, de Stellan, te vagy a második legjobb választás. A harmadik talán Udo [Kier] lenne. Rá általában homoszexuális szerepeket osztok, és legközelebb részeg homoszexuális lesz".

Lars von Trier "FUCK" feliratú tetoválását mutogatja a sajtótájékoztató előtt

A java még csak ezután jött, amikor Von Triert német gyökereiről kérdezték: "Sokáig azt hittem, hogy zsidó vagyok, és ezzel elégedett is voltam, egészen, amíg fel nem tűnt a színen Susanne Bier. Aztán megtudtam, hogy valójában náci vagyok, és ezzel is elégedett vagyok". Itt még csak Bier rajongói sértődtek meg, de a rendező azzal folytatta, hogy "megérti Hitlert" és "szimpatizál vele". Amikor a teremben néhányan felhördültek, gyorsan hozzátette, hogy "persze csinált rossz dolgokat, és nem a második világháborúra gondoltam, amikor azt mondtam, hogy megértem. Csak vicceltem, nincs semmi bajom Susanne Bierrel és nagyon is pártolom a zsidókat. Na jó, azért nem túlságosan, mert Izrael eléggé idegesítő".

Ezen a ponton lett vége a sajtótájékoztatónak, de a bekapcsolt mikrofonokon keresztül még hallatszott, hogy a szedelődzködő Dunst elfúló hangon azt mondja, "Lars, ez erős volt!". Mire Von Trier csak annyit felelt: "ugyan már". (A dán rendező még aznap közleményben kért bocsánatot szavaiért, amelyről ebben a cikkünkben olvashat bővebben.) 

17MÁJ

Cannes: Mel Gibson jelentéktelen vezeklése

Onozó RóbertLétrehozás dátuma: 2011. 05. 17., 19:36

CÍMKÉK: Cannes 2011, Cannes-i filmfesztivál, The Beaver, Anton Yelchin, Jennifer Lawrence, Jodie Foster, Mel Gibson

Érdekelne-e bárkit is Jodie Foster harmadik rendezése, amelyben egy depressziós családapa hódbábuval a kezén próbál visszatalálni a normalitáshoz, ha nem a közelmúltban karrier-öngyilkosságot elkövetett Mel Gibson lenne a főszereplője? Az a helyzet, hogy a The Beaver című film még így sem sok mindenkit érdekel; az amerikai mozikasszáknál megbukott, a csúcsra járatott cannes-i fesztiválpalotát pedig jó, ha háromnegyedig megtöltötte. Pedig nem rossz, nem kínos, és nem is nagyon juttatja eszünkbe a főszereplő botrányos magánéletét. Hasonlóan Foster korábbi rendezéseihez (Más, mint a többiek, Szédült hétvége) egyszerűen csak jelentéktelen.

The Beaver | Mel Gibson

Foster példásan kiállt Gibson mellett a legnehezebb pillanatokban is, és ezzel a szereppel dobott neki mentőövet karrierszempontból, de a The Beaver forgatókönyvében semmi olyan kihívás nincs, amely bármelyikük karrierjének szebb napjait idézné. A kiinduló szituáció viszonylag vicces, és felcsillan egy ötletes tragikomédia lehetősége, amikor az öngyilkosságra készülő emberi roncsot a hódbáb rántja ki a gödörből. Utána viszont Foster, a rendező minden helyzetben a könnyebb megoldást választja: a történet fordulatain elnagyolt montázsok segítenek át, párbeszédek helyett giccses zene hivatott érzékeltetni a jellemfejlődést, és Gibson úgy grimaszol, mint a Mi kell a nőnek?-ben.

The Beaver | Anton Yelchin és Jennifer Lawrence

A mellékszerepekben Anton Yelchin és Jennifer Lawrence mentené a menthetőt, de az ő cselekményszáluk legalább annyira sablonos fordulatokat vesz, mint a hódbábos főszereplőé. Sok múlt ezen a filmen Mel Gibson karrierje szempontjából, de a végeredmény túlságosan középutas és kihívásmentes ahhoz, hogy egy hányatott sorsú színész izgalmas visszatérésének minősüljön, egykori multiplexes, kommerszfilmes közönségét pedig egyszerűen nem fogja érdekelni. Nem csoda, hogy a cannes-i sajtótájékoztatón meg sem jelent, bár Jodie Foster azzal mentegetőzött, hogy este ott lesz vele a vörös szőnyegen.

17MÁJ

Cannes: A Casablancát is ünnepelné a nagyszabású budapesti filmfesztivál

Bujdosó BoriLétrehozás dátuma: 2011. 05. 17., 18:55

CÍMKÉK: budapesti nemzetközi filmfesztivál, Cannes 2011, Cannes-i filmfesztivál, Neményi Ádám, Szőcs Géza

Mint múlt héten hírül adtuk, Budapesten jövő ősszel nemzetközi filmfesztivál indulhat Budapest International Film Festival (BIFF) néven. A fesztivál szervezői kedd délelőtt Cannes-ban találkoztak a nemzetközi filmszakma és sajtó képviselőivel, hogy kötetlen beszélgetés keretében megosszák egymással elképzeléseiket a fesztiválról. Magyar részről jelen volt a fesztivált szervező Magyar Audiovizuális Producerek Szövetsége képviseletében Neményi Ádám és Barbalics Péter producer, továbbá Szőcs Géza kulturális államtitkár és Bokor Attila főosztályvezető.

Barbalics Péter, Szőcs Géza, Bokor Attila és Neményi Ádám kedd délelőtt Cannes-ban

A tervezett fesztivál szervezői elmondták, hogy a BIFF különlegessége az lenne, hogy 12-15 filmből álló versenyprogramjában kizárólag európai koprodukciók vehetnének részt, azaz olyan filmek, amelyeknek legalább egyik gyártó országuk EU tagállam (de felmerült az is, hogy esetleg európai nem EU tagok is részt vehessenek). Szőcs kifejtette, hogy különösen nagy hangsúlyt szeretnének fektetni olyan kisebb filmiparú országokra (például Albániára), amelyeknek a fesztivál segítséget nyújthat ahhoz, hogy bekapcsolódjanak az európai vérkeringésbe. A fesztiválhoz filmpiac is csatlakozna, amely elsősorban szintén az európai koprodukciók elősegítésére koncentrálna. Szőcs hangsúlyozta, hogy a piaci szempontok mellett fontos számukra, hogy a fesztivál a kultúrák találkozását segítse és hozzájáruljon az európai szellemi egységhez, azaz egy kultúrán alapuló európai identitás kialakításához.

A találkozó külföldi résztvevői közt volt többek közt a British Film Institute munkatársa, a torontói filmfesztivál korábbi munkatársa és a Wild Bunch nevű nemzetközi filmértékesítő cég munkatársa is. A külföldi szakemberek elsősorban azt tartották fontosnak, hogy a BIFF mind válogatásában, mind a filmpiac fókuszát tekintve megtalálja azt a tematikát vagy megközelítést, amitől egyedi és érdekes lehet a telített fesztiválpiacon, különösen, mivel szeptember végén, közvetlenül a velencei, a torontói és a San Sebastian-i filmfesztivál után kerülne megrendezésre. A szervezők elmondták, hogy az első, 2012-es fesztivált szeptember 22. és 30. közt szeretnék megrendezni, és ezt az időpontot a producerek nemzetközi szövetségével egyeztetve választották.

A BIFF hirdetése a Screen International magazinban | Nézd meg nagyban!

Két konkrét érdekesség is elhangzott a jövő évi fesztivál programjáról: az 1942-ben bemutatott Casablanca hetvenéves évfordulója alkalmából megemlékeznének rendezőjének, a magyar származású Michael Curtiznek a munkásságáról, illetve külön szekciót szentelnének az ötvenéves, 1962-ben fesztivált nyert filmeknek, amelyek közül egy fiatal filmesekből álló zsűri kiválasztaná a legjobbat.

A szervezők egyelőre nem akartak nyilatkozni a tervezett fesztivál költségvetéséről, de elmondták, hogy EU-s és más forrásokra fognak pályázni és szponzorokat is szeretnének bevonni. Múlt héten Szőcs még úgy nyilatkozott, hogy az első években elsősorban állami támogatásból finanszíroznák a fesztivált, azonban azóta lezajlottak az egyeztetések az érintett tárcákkal, és az MTI-nek ma már azt mondta, hogy az állam "anyagilag egyelőre nem tudja támogatni" a fesztivált. Ugyanígy nyilatkozott a szintén Cannes-ban tartózkodó Andy Vajna is, bár a tervek szerint az általa kezelt Filmalap amúgy sem fog fesztiválok szervezésével és finanszírozásával foglalkozni.

17MÁJ

Cannes: Pedofil a kollégád

Onozó RóbertLétrehozás dátuma: 2011. 05. 17., 00:43

CÍMKÉK: Cannes 2011, Cannes-i filmfesztivál, Michael (film), pedofília, David Rauchenberger, Markus Schleinzer, Michael Futih

Az osztrák Markus Schleinzer Michael című cannes-i versenyfilmjében nem az a különleges, hogy a pedofil főhőst mindennapi emberként ábrázolja. Elvégre nagyjából eddig is mindenki tudta, hogy a kollégája, szomszédja vagy akár a rokona is lehet pedofil rém, aki gyermeket tart fogságban a pincéjében. Főleg Ausztriában. Van valami iszonyatosan hideg manipuláció abban, hogy Schleinzer az első rendezésének témájául egy olyan aktualitást választott, amely az utóbbi időben többször is súlyosan csorbította nyugati szomszédunk hírnevét. Persze hiba lenne azt hinni, hogy egy új görög, a gazdasági válságról szóló film vagy egy magyar sajtószabadságot feszegető krimi rögtön zöld utat kapna a jövő évi versenyprogramba.

Michael | David Rauchenberger és Michael Futih

Az aktualitás kétségtelenül nem árt, de Schleinzer filmje sokkal komplexebb: elsőre szikár és tárgyilagos, mint egy részletes tévériport a pincéjében kisfiút rejtegető hivatalnokról, de pont visszafogottságával, minden ítéletet nélkülöző megközelítésével tudja igazán felzaklatni a nézőt. Sőt, egy-egy döbbenetesnek induló jelenet hirtelen elvágásával ravaszul hiányérzetet is hagy, a némileg nyitott befejezés miatt füttyögtek is sokan. A brutális témaválasztás ellenére a Michael helyenként izgalmas, sőt egyszer-egyszer még vicces is, ami nagyban köszönhető a két főszereplő finom és pontos játékának. Michael Futih és David Rauchenberger akár megosztott legjobb színészi díjban is részesülhet Robert De Niro zsűrijétől, bár a legtöbb nézőnek nem véletlenül az volt a legnagyobb fenntartása, hogy a megrontott kisfiút alakító gyerekszínész mely jeleneteknél volt ténylegesen jelen és felfogta-e miben vesz részt.

A Michael előzetese

Arról egyébként szó sincs, hogy Schleinzer feleslegesen sokkolná a közönséget. Amennyire egy ilyen téma esetében ez lehetséges, megmarad az ízlésesség tág határain belül. Egy jelenetet viszont senki sem fog elfelejteni, aki látta: a címszereplő fogvatartó szépen megterít vacsorához, majd tízéves rabja szórakoztatására előveszi a nemi szervét és egy horrorfilmből idéz: "Itt a farkam és itt a késem. Melyiket döfjem beléd?" A gyerek rezzenéstelen arccal és gondolkodás nélkül válaszol: "A kést." Ez a jelenet tökéletesen szemlélteti a film hányingerkeltő zsenialitását; elképesztően durva, de semmivel nem durvább, mint ami a valóságban megtörténhetett és a hírekben olvastunk róla.

16MÁJ

Cannes: Némán robbant a boldogságbomba

Onozó RóbertLétrehozás dátuma: 2011. 05. 16., 23:49

CÍMKÉK: Cannes 2011, Cannes-i filmfesztivál, The Artist, Jean Dujardin, Michel Hazanavicius

Bár az újságok címlapjain A Karib-tenger kalózai sokadik részének vörös szőnyeges sztárképei virítanak, senki se higgye, hogy a cannes-i filmszelekció a hollywoodi mulattatásról szólna. Sőt, három-négy versenyfilm megtekintése után a gyanútlanabb mozinézők fejvesztve menekülnének a Riviéráról. Éppen ezért a szanaszét nyomasztott közönség nagyon hálás, ha egy agytumoros haldoklós és egy pedofil fogvatartós dráma között lát valami varázslatosan vidámat és életigenlőt. A francia stábbal, de Hollywoodban forgatott The Artist pontosan ezt adta, ráadásul meghökkentően magas színvonalon - nem túlzás azt állítani, hogy a cannes-i versenyprogramban emberemlékezet óta nem láttunk ilyen jól sikerült könnyed műfajú filmet.

Jean Dujardin és Bérénice Bejo a The Artist című filmben

Pedig a vasárnap reggel 8.30-as sajtóvetítés nem hangzott túl csalogatóan annak fényében, hogy Michel Hazanavicius filmje fekete-fehér és nem beszélnek benne. Hőse ugyanis a húszas évek végének egyik legnagyobb némafilmsztárja (Jean Dujardin, az OSS 117 című francia James Bond paródiákkal futott be, itt tökéletes választás, mert minimum Cary Grant és Clark Cable karizmáját árasztja magából a szerepben), aki szó szerint megkukul, amikor a hangosfilmek terjedésével számkivetetté válik Hollywoodban. A beszéd hiánya egy percig sem nyomasztó, hiszen a kísérőzene parádés, a színészek pedig látható élvezettel vetik bele magukat a nosztalgikus eltúlzott testbeszédbe.

A The Artist előzetese

A filmes utalások száma végtelen, de sohasem esnek át a ló túloldalára, ezért minden egyes chaplines gesztus, vagy orsonwelleses jelenet inkább szórakoztató kikacsintás, mintsem fárasztó imitáció. Ettől a The Artist leginkább a mozi éltetésévé, ünneplésévé válik, aminek jobb terepet el sem lehet képzelni a cannes-i filmfesztiválnál. Nem csoda tehát, hogy az utolsó pillanatban betuszkolták a versenyprogramba, ahol egyelőre leiskolázta a mezőnyt: egy filmet sem szerettek idén még ennyire.

16MÁJ

Cannes: Brad Pitt családja kozmikus jelentőségre tett szert

Bujdosó BoriLétrehozás dátuma: 2011. 05. 16., 15:24

CÍMKÉK: Az élet fája (film), Cannes 2011, Cannes-i filmfesztivál, kritika, The Tree of Life, Brad Pitt, Jessica Chastain, Sean Penn, Terrence Malick

Ha valaki Az élet fája címmel csinál filmet, és némi lírai felvezetés után egy jó húszperces, gyönyörű számítógépes animációval indít, amiben az ősrobbanástól a dinoszauruszokig táthatjuk a szánkat a Föld kialakulásán és az evolúció csodáján, akkor jobb, ha a filmje hátralevő két órájában valami olyat mutat, ami igazolja ezt a grandiózus nyitást. Terrence Malicknek a The Tree of Life-ban ez sikerült is, meg nem is. A kozmikus perspektívát és a sajátos elbeszélésmódot (erről majd később) a rendező egy nagyon alapvető, ősi történet elmeséléséhez használja fel: hogyan veszíti el az ártatlanságát a gyermek, hogyan lesz a fiúból férfi. Ennyi és nem több ennek a filmnek a története.

Brad Pitt a The Tree of Life-ban

Mondhatnánk, hogy ha valamikor, akkor egy ilyen, az archetipikus apa-fiú viszonyt taglaló, egyetemes történetnél megengedhető, hogy kinyúljunk egészen a világűrbe, de mondhatnánk azt is, hogy a kis, egyedi történetnek kellene sugallnia az egyetemest, és fölösleges nagyzolás és időnk pazarlása az egysejtűeknél kezdeni a sztorit. Malick valamiért mégis szükségét érezte ennek, és ezt biztos, hogy sokan nagyképű gesztusnak tartják majd, és az is biztos, hogy ha levagdosnánk a filmről a kozmikus keretet, a fiú felnövésének története ugyanúgy működne.

Aki látta Malick előző filmjét, a 2005-ös Az új világ-ot, annak nem lesz újdonság az a lírai stílus, amit a rendező a történet elmeséléséhez választott, és lényegében ugyanazt fejezi ki mindkét filmben a formával: ott az érintetlen természettel egységben élő indiánlány tiszta világát mutatta be, itt pedig a szerető családban felnövő ártatlan gyerek tökéletes univerzumát. Emmanuel Lubezki operatőr kamerája hintázik és úszik, egészen a szereplők arcáig ellebeg, aztán visszalendül, és mindig magához vonzza a tekintetét valamelyik elem, vagy az égbe néz fel, vagy a vizet kémleli. Dialógus alig van, a legtöbb szöveg a szereplők belső monológja, félúton a magukban dünnyögés és az imádkozás közt. Mert hiába indultunk az evolúciótól, azért eléggé világos, hogy itt Isten mozgatja a szálakat.

Sean Penn a The Tree of Life-ban

Kell némi ráhangolódás, hogy az ember belemerüljön ebbe az álomszerű hangulatba, de ha sikerül, akkor sokat ad a film. Egy idő után rájövünk, hogy mi a konkrét oka az elemelt képeknek és annak, hogy a család életéből látszólag logikátlanul kiragadott pillanatokat látunk: a felnőtt Jack feltörő emlékeit nézzük a gyerekkoráról. Őt alakítja Sean Penn, de aki esetleg csak az ő kedvéért ülne be a filmre, csalódni fog: jelenléte épp csak jelzésszerűen keretezi a gyerekkori történetet, amelyben a gyerek Jack (Hunter McCracken), az apját alakító, a szerep kedvéért kicsit bulldogarcúvá változtatott Brad Pitt és az anyját játszó Jessica Chastain a főszereplő.

A szó szoros értelmében cselekmény nincsen, helyette különböző állapotokon vezet minket végig a film. A feltétlen szeretettel körbeölelt, védett csecsemőkorból haladunk a gyerekévek gondtalanságáig, majd a szerető, de szigorú apa által támasztott egyre magasabb követelmények szülte dühig és keserűségig. Hogy a felnőtt Jackkel mi történt, ami mindezt felkavarta benne, nem tudjuk, de Penn jelenetei a gyerekkori idill kifordított, rémálomszerű torzképei, ahogy az apja iránti ellentmondásos érzéseivel gyürkőzik. Malick nem hagy lógva minket, egyértelmű és megnyugtató lezárást ad, de szimbolikus fináléja már inkább szentimentális, mint nagyívű.

16MÁJ

Cannes: Ez a fiúk sorsa

Bujdosó BoriLétrehozás dátuma: 2011. 05. 16., 13:28

CÍMKÉK: Cannes 2011, Cannes-i filmfesztivál, kritika, Le Gamin au vélo, Cécile De France, Jean-Pierre Dardenne, Jérémie Renier, Luc Dardenne

Cannes-nak számos kedvenc rendezője van, akikről tudni lehet, hogy bérletesek: ha csinálnak filmet, a fesztivál befogadja. Így aztán pont ezeknél a nagyoknál a fesztiválszereplés nem biztosíték a színvonalra, csalódtunk már itt jókorát Wim Wendersben, Gus Van Santben és Atom Egoyanban is, többek közt. Stabil pont talán csak Mike Leigh és a Dardenne testvérek, ők még sosem csináltak rossz filmet. Luc és Jean-Pierre Dardenne idén a Le Gamin au vélo (A biciklis kölyök) című filmjükkel szerepelnek a versenyprogramban, ami nem tartozik a legerősebb munkáik közé, de így is veri az eddig bemutatott versenyfilmek többségét.

Jérémie Renier és Thomas Doret a Le Gamin au vélo című filmben

Megvannak a szokásos Dardenne-jegyek: belga munkásosztály, kézikamera, életszagú alakítások és párbeszédek, és minden olyan olajozottan működik, ahogy szokott. Főhősünk egy majdhogynem árva kisfiú (Thomas Doret), az anyja ki tudja, hol, az apja (Jérémie Renier) nem akarja őt, úgyhogy nevelőotthonban él, de egy véletlennek köszönhetően megismerkedik egy nővel (Cécile de France), aki beleegyezik, hogy hétvégenként gondját viseli. Sok minden homályban marad, és ez pont jó így, például sosem tudjuk meg, hol a fiú anyja, és azt is ránk bízzák Dardenne-ék, hogy elképzeljük, milyen húr pendülhetett meg a nőben, hogy egyből befogadta az életébe az egyáltalán nem problémamentes kissrácot. Az apjához foggal-körömmel ragaszkodó gyerek kálváriája ripityára töri a néző szívét - Dardenne-ék nem először vágnak minket gyomorszájon hányattatott gyereksorsokkal -, de a rendezők arra a bravúrra is képesek, hogy közben a valószínűleg túl korán, egy nehéz élethelyzetben apává lett férfit is megértsük, aki egyszerűen képtelen annak a szerepnek a betöltésére, amit az apaság kíván.

Cécile de France és Thomas Doret a Le Gamin au vélo című filmben

Amitől kicsit kevesebb ez a film, mint Dardenne-ék legjobbjai, az csak néhány fals hang. Amikor például a nő pasija, aki egyébként érthető módon nem repes az örömtől, hogy hirtelen egy kisfiú is tartozik a csajához, egyszer csak kiböki, hogy "vagy ő vagy én", egyként szisszent fel a cannes-i közönség. Hogy a nem meglepő válasz után soha többé nem jelenik meg a színen a pasas, az különösen kevéssé hihető. És amikor a végéhez közeledünk, kezd minden gyanúsan boldoggá és napsütésessé válni, de Dardenne-ék jól az orrunkra koppintanak, és olyan levegővisszafojtós befejezést rittyentenek, amitől visszamenőleg megbocsátjuk a kisebb hibákat is.

15MÁJ

Brad Pitt és az élet értelme - cannes-i ajánló

Varga FerencLétrehozás dátuma: 2011. 05. 15., 23:45

CÍMKÉK: Az élet fája (film), Cannes 2011, Cannes-i filmfesztivál, Hors Satan, The Tree of Life, Brad Pitt, Bruno Dumont, Sean Penn, Terrence Malick

Csak két filmet vállalunk be hétfőn Cannes-ban, de ha minden igaz, a Brad Pitt és Sean Penn főszereplésével készült The Tree of Life minimum az élet legnagyobb kérdéseire fog választ adni, úgyhogy azután nem ülhetünk be rögtön valami másra. Nézz bele a hétfői cannes-i filmekbe!

15MÁJ

Merő rettegés a kiugrott szektáslány élete - cannes-i ajánló

Varga FerencLétrehozás dátuma: 2011. 05. 15., 01:05

CÍMKÉK: Cannes 2011, Cannes-i filmfesztivál, Martha Marcy May Marlene, Take Shelter, The Artist

A némafilmsztár a karrierjét félti, a szektavezér visszaterelné a nyájba elcsatangolt követőjét, egy bekattant családapa pedig óvóhelyet épít, mert azt hiszi, jön a szupervihar. Nézz bele a vasárnapi cannes-i filmekbe!

14MÁJ

Nem ciki Johnny Depp új kalózkalandja

Varga FerencLétrehozás dátuma: 2011. 05. 14., 18:26

CÍMKÉK: A Karib-tenger kalózai 4 - Ismeretlen vizeken, Cannes 2011, Cannes-i filmfesztivál, Astrid Berges-Frisbey, Ian McShane, Johnny Depp, Judi Dench, Keith Richards, Penélope Cruz, Rob Marshall

A Karib-tenger kalózai 4 szombat reggeli cannes-i vetítésén elmaradt a megszokott tülekedés. Valószínűleg sokan gondolták úgy, hogy ezt a délelőttöt inkább pihenésre fordítják, ellenben megdöbbentő volt látni, hogy a Johnny Depp és Penélope Cruz jelenlétével csalogató sajtótájékoztatóra (arról külön cikkben számoltunk be) már a kezdés előtt két és fél órával (!) elkezdtek tömegesen gyülekezni a sajtó képviselői.

A filmről feltétlen meg kell állapítani, hogy nem ciki, ami egy elképesztően sikeres trilógia által kierőltetett negyedik epizód esetében nagy szó. Rob Marshall rendezőnek nagyrészt sikerült megszívlelnie a korábbi két folytatást ért kritikákat: a szereplők közötti viszonyok mindig világosak, és az egyenes vonalon haladó cselekmény (három tábor hajt az örök élettel kecsegtető forrásra) még úgy is könnyedén követhető, ha az ember pár alkalommal bele-beleszundít a filmbe (mint azt jó páran megtették a környezetemben).

A Jack Sparrow kapitány egykori szerelmeként felbukkanó Penélope Cruz gyakorlatilag ragyog a vásznon - ebben az is segíthetett, hogy a forgatás nagy részében állapotos volt. Cruzt úgy instruálhatták, hogy mindig nézzen nagyon buján, amit maradéktalanul meg is valósít. Párosuk Johnny Deppel remekül működik: meg van közöttük az a szexuális bizsergés, ami miatt elhisszük, hogy az általuk alakított figurák valaha szeretők voltak.

A Karib-tenger kalózai 4 | Penélope Cruz

A 3D abban merül ki, hogy néha kardot döfnek a nézőközönség irányába, hatalmas lapulevelek mögül bújnak elő a szereplők, pár alkalommal pedig a korábbi részekből ismert ellenszenves majom visít az arcunkba. A második és a harmadik epizód kusza és agyzsibbasztóan hosszú akciójeleneteiből sikerült visszavenni, de azért most is minden izgalmasnak szánt jelenet alá bombasztikus zenét kevernek, ami gyorsan kimeríti a nézőt (a végefőcím alatt a mozipartnerem megjegyezte, hogy úgy tűnt, mintha egy napig néztük volna a filmet). A folyamatos felfokozott hangulat miatt a film végére úgy érezzük, mintha nehéz kajákkal zabáltuk volna degeszre magunkat.

A film leghatásosabb jelenete az első szirén (Gemma Ward) feltűnése, ekkor pár percre végre lenyugszik a csinadratta, azonban ezt az eleganciát sajnos hamar megtöri a többi hableány megjelenése, akik érthetetlen okból vámpírfogakat meresztenek, piranha-szerűen támadnak, és tapadós indákat lövellnek a csuklójukból, mint a Pókember.

A Karib-tenger kalózai 4 | Astrid Berges-Frisbey

A mókából ezúttal kimaradt Keira Knighley és Orlando Bloom helyett a fiatal szerelmes-vonalat egy brit misszionárius fiú (Sam Claflin) és a fogságba esett szirénlány szállítja. Az utóbbit alakító 24 éves spanyol-francia színésznő, Astrid Berges-Frisbey érdekes jelenség, egyszerre megvan benne Knightley törékeny bája és egy Élodie Bouchez-ra emlékeztető keménység is - róla még biztosan fogunk hallani (ez az első angol nyelvű filmszerepe). Az imbolygó mozgásával még mindig szórakoztató Jack Sparrow mellett a legviccesebb figura a Richard Griffith által gusztustalanul nyájasra formált II. György brit király volt. Keith Richards rövid jelenése is kifejezetten megkapó, valamint egy mosolyra jó Judi Dench öt másodperce is, aki szinte megrészegül Sparrow kapitány vonzerejétől.

ElőzőKövetkező