Szász János: Engem a bűn érdekel

Szász János a '97-es Witman fiúk után ismét Csáth Gézához nyúlt: Ópium című filmjét az író-orvos naplója és az Egy elmebeteg nő naplója című pszichiátriai esettanulmánya felhasználásával készítette. A rendezővel beszélgettünk jó és rossz színészekről, a racionális és az irracionális találkozásáról a vásznon, és arról, hogy szeressük-e a bűnösöket.

- Miért éppen ezt a történetet akartad elmesélni?

- Mert ezt tudtam, erre álltak a csillagok, ez az út volt a legvilágosabb előttem. Elég régen nem csináltam filmet, úgyhogy ez egy olyan időszak volt, amikor egyszerűen el kellett döntenem, hogy csinálok-e még filmet az életben, és úgy gondoltam, hogy a Csáthhoz való visszatérés biztonságos visszavezető út lehet.

- Csáthot rendszeresen újraolvasod, vagy egyszerűen eszedbe jutott ez a sztori, és újra elővetted?

- A nő naplója nagyon régóta érdekelt. A Witman fiúk idején is foglalkoztatott már, de akkor azt a "könnyebb" történetet választottam. Nem szoktam újraolvasni Csáthot, szinte belém égtek a novellái, amelyek egészen elképesztő írások. Természetesen, amikor elkezdtünk ezzel foglalkozni, akkor újraolvastam tőle, amihez kedvem volt, de inkább a zenekritikai munkáit, naplóit, azokat a dolgokat, amik jobban a személyéhez fűződnek.

- Egy interjúban azt mondtad, hogy sok rossz dolog történt veled az elmúlt tíz évben, és ezekből akartál filmet csinálni. Nem feltétlenül evidens, hogy egy nő történetén keresztül tudod elmesélni ezeket a dolgokat...

- Nagyon leegyszerűsítő lenne azt mondani, hogy rossz dolgok, inkább egyszer lefelé, egyszer felfelé ment az életem, mint mindenkié. Nem tudtam pontosan, hogy egy nő történetén keresztül fogok erről mesélni, ez nem teljesen tudatos folyamat, inkább úgy indul, hogy valamilyen történet foglalkoztat. És ezt a történetet ebben a filmben ki az, aki rettenetes erővel éli meg? Mindenképpen Gizella. Evidens, hogy az ő sorsa állt közelebb hozzám. Bergman is sokszor női sorsokon keresztül kukkantgatott ki a nézők felé, vagy Tarkovszkij a Tükör-ben. Szerintem nincs baj azzal, hogy pasik nőkön keresztül beszélnek.

- Milyen szakmai és magánéleti élmények vannak ebben a filmben az elmúlt tíz évből?

- A magánéletiről nem beszélnék. Elkezdtem színházat csinálni, és ez nagyon jóleső volt, de egy kicsit sokat csináltam, úgyhogy meg is untam. Bostonban és Washingtonban dolgoztam, Bostonban hét előadást rendeztem, és közben tanítottam az American Repertory és a Harvard közös iskolájában. De ez nem nyugodt kertvárosi létezés volt, hanem elég zaklatott ingázás; mivel itt van a lányom, minden két hétben itthon voltam. Közben szövögettem természetesen terveket, volt nagyon sok megírt forgatókönyv, például a Lángarc és egy, amit Török Sándor A hazug katona című könyvéből írtunk, de ezek nem jöttek össze. Sok tervre kaptunk kis pénzt, de ezek eléggé drága tervek voltak, és kis pénzből rettenetesen nehéz elindulni.

Szász János

- Norvégiában is rendeztél, ez hogy adódott?

- Ölveczky Cecília, a Norvég Színház dramaturgja eljött Bostonba megnézni az egyik előadásomat, és utána felhívott, hogy rendezzek Oslóban. Nagyon jó élmény volt, mert rettenetesen szeretem a norvégokat. Úgy látom, hogy egy nagyon naiv és mindenféle cinizmustól mentes nép, náluk nincs az a hazugságtömeg, ami máshol.

- Ennek van jelentősége a színészi alakítások szempontjából?

- Nem. Van jó színész, van rossz színész, ez a két kategória létezik mindenhol.

- Kirsti Stubőt, az Ópium női főszereplőjét először Norvégiában rendezted A kaukázusi krétakör-ben. Mi volt az, ami megfogott benne, amiből azt gondoltad, hogy ő lesz jó erre a szerepre?

- Ha Kirstivel találkozol, egy gyönyörű szép, törékeny, mosolygós fiatalasszonyt látsz, és ha ez az asszony elkezd dolgozni, akkor átmegy a falakon. A kaukázusi krétakör-ben Grusét játszotta. Tériszonyos, de nyolcméteres tornyokra mászott, gyerekek tenyerén ment át huszonöt métert. Ha tudja, hogy mi a cél, mindent meg mer csinálni, mindenre képes. Mi talán meglepődünk, hogy milyen bátran levetkőzik, de ez számára olyan, mint neked az, hogy bejössz egy ajtón. Ideális színésznő, nekem ilyen még életemben nem volt.

- És Ulrich Thomsen, a férfi főszereplő?

- Neki sokkal hálátlanabb szerepe van. Szinte végig hallgat, nincsenek nagy, attraktív jelenetei. De úgy oldja meg ezt a filmet, hogy a végén a néző esetleg még érez benne jót, és azt gondolja, hogy ennek a férfinak megszakad a szíve, még képes érzelmeket kiváltani. Hihetetlenül felkészült, és olyan módon fókuszál, hogy a legkisebb apróság is kiborítja. És iszonyatosan tiszteli a partnert és tiszteli a kamerát. Nagyon nagy színész.

- Ő hogy került képbe?

- Utolsó pillanatban. Láttam az összes filmjét, amit lehetett. Az utolsó a Bátyám feleségét... című volt, abban volt néhány elképesztő jelenete. Csak álomszinten merült fel, míg a forgatás előtt egy vagy két héttel Hámori András - aki a film másik producere volt Sándor Pál mellett - fölhívott, hogy Los Angelesben találkozik Ulrichhal, odaadja-e neki az Ópium könyvét? Mondtam, hogy persze, imádom ezt a pasit. Ulrich elolvasta a könyvet, és három nap múlva itt volt. Nagyon fontos, hogy egy olyan csapat csinálta ezt a filmet, amilyennel nekem még nem volt dolgom az életben. Egységes volt az akarat, mindenki ugyanolyan erővel és elszántsággal dolgozott. A csapatban voltak idős, tehát ötvenes kollégák, meg voltak benne húszévesek, tehát ilyen tudásátadós dolog volt.

Szász János

- Tudsz egy kicsit mesélni arról, hogy Máthé Tiborral, az állandó operatőröddel hogyan működik a kettősötök? Ő önálló ágens vagy inkább a te eszközöd?

- Teljesen önálló, és úgy gondolom, a világon a legjobbak között van, soha életemben nem dolgoznék mással. Nagyon kemény pasi, nagyon kemény mindenkivel, de mégis mindenki szeret vele dolgozni, mert soha nem értelmetlenül dolgoznak. Ha fel kell cipelni egy ötezer wattos lámpát a harmadikra, az ott olyan szépen be fog jönni, hogy elájulsz. Nagyon bízom benne. Amikor ő egy közelit csinál, egészen érzékeny pillanat jön létre közte és a színész között, egészen különleges kapcsolat. Ott a rendező ki is van zárva. Ő egészen mást lát, a kis kukkolóján keresztül becsúszik egy csövön a színész lelkébe.

- A Woyzeck óta minden filmedben voltak külföldi színészek is, ezek szerint számodra ez sosem okozott nehézséget?

- Nem, mert mindig a legoptimálisabb személyt kell megkeresni. Soha nem gondoltam, hogy a magyar színészek rosszabbak lennének, mint a külföldiek, de a Woyzeck-ben volt egy orosz és egy román színész, illetve színésznő is, mert ezekre a bizonyos szerepekre őket tartottam a legjobbnak és a legfinomabbnak.

Az Ópium-ban hihetetlen élmény ért Für Anikóval, egészen kivételes volt, ahogy dolgozott, ő olyan, mint Kirsti, egy mindent odaadó színésznő. Fantasztikus próbafelvételt csináltunk Anikóval, de azért nem lehetett elképzelni ezt a szerepet vele, mert nem ér rá tavasszal, színházban játszik. Olyankor nem lehet filmet forgatni magyar színészekkel, nekünk meg ezt pénzügyi okok miatt tavasszal kellett megcsinálnunk.