Az ördög ügyvédi irodája

Bort iszik és vizet prédikál részben George Clooney a Michael Claytonnal, de mivel színészi karrierje csúcsalakítását teszi le az asztalra, könnyen elnézzük neki, és lelkesen loholunk vele az igazság után. Az igazság viszont nem a gonosz multikkal szembeszálló krimitörténetben, hanem a szereplők egyéni sorstragédiáiban található.

George Clooney a Michael Claytonban

Michael Clayton 45 éves, egykor szépreményű jogász, aki esküdtszékek előtt elszavalt shakespeare-i nagymonológok helyett a jogi szakma kevésbé látványos és dicsőséges, ám elengedhetetlen szegmensével keresi a kenyerét: konkrétan ő takarítja el a szart a kliensek után. Szarból pedig akad rendesen a százmilliós ügyletek világában, és a Michael Clayton egy percig sem áltatja a nézőt azzal, hogy ebben a közegben a mindennapi emberekre vonatkozó szabályok lennének érvényesek. Egy telefonhívás a problémás alakok likvidálása, kettő egy cserbenhagyásos gázolás eltussolása.

Clayton azonban jó a szakmájában, magánéletében pedig folyton kicsúszik a lába alól a talaj, szüksége van a pénzre, ezért nem ér rá foglalkozni tettei erkölcsi értékelésével. Ez a háttér persze kissé silány az erkölcsi győztes hősszerep felé vezető út szélesre nyitásáig, de kiderül, hogy ebben a miliőben örülhetünk, ha egyáltalán valakinek évtizedek múltán felébred a lelkiismerete. A kiváltó ok egy kínos eltakarítanivaló ügy: Clayton barátja és példaképe, Arthur (Tom Wilkinson) egy tömeges kártérítési per egyezkedésének finisében bekattan, meztelenre vetkőzik, és azt kiabálja, hogy ő Siva, a halál istene. Ami persze ennél is kínosabb, hogy mindezt egy olyan dokumentum birtokában teszi, ami bizonyítja, hogy a U/North cég a hat éve húzódó per előtt is pontosan tudta, hogy gyomirtó szere rákkeltő.

Van valami paradox abban, amikor hollywoodi stúdiófilmek tűzik a zászlajukra az elvetemült multicégek elleni morális harcot. Elvégre a Michael Clayton-t is az egész világot behálózó nagyvállalat gyártja és forgalmazza, a Cinema City vagy Palace láncolatok valamelyikében nézhetjük meg Coca-Colát szürcsölve, egy emeleten a Media Markttal és a Springfielddel, utána pedig bevághatunk egy csirke szendvicset is a Mekiben. George Clooney harmincmilliós mosolyát (amit egy másodpercre sem villant elő Michael Claytonként) pedig nem a Good Night and Good Luck. vagy a Sziriana típusú filmek fizetik meg, hanem a Martini, a Toyota vagy a Nestlé. 

Mindegy, Hollywoodban éppolyan ritka a felnőtteknek szóló, intelligens és minőségi filmek következetes támogatása, mint a jogi felső tízezerben a szociális érzékenység, így hálásak lehetünk George Clooney-ért és hálásak lehetünk Michael Clayton-ért. Pedig sokan csalódni fognak, mert hiába jegyzi Tony Gilroy elsőfilmes rendező a Bourne-trilógia vagy éppen Az ördög ügyvédje forgatókönyvét (mindkettőre emlékeztet egyébként egy-egy villanásnyira), a Michael Clayton helyenként lassú, komplikált sorsdráma és nem pergős törvényszéki krimi. A polcon majd az Erin Brockovich és A bennfentes mellé kell helyezni, mert itt is a karakterek és a színészi alakítások győzik meg a nézőt, nem a jóindulatú, de globális kontextusban lényegtelen jogesetek.

Tilda Swinton és George Clooney a Michael Clayton című filmben

Ennek megfelelően a film nem a rákkeltő gyomirtószer áldozatainak tragédiája, hanem azon embereké, akik nap mint nap asszisztálnak a hasonló történetekhez - akár tudtukon kívül is. Négy briliánsan eltalált jogásztípust ismerünk meg a filmben: Marty (Sydney Pollack) elmozdíthatatlan, megkérdőjelezhetetlen nagykutya, aki már olyan magasra felküzdötte magát, hogy nem is kell tudnia a mélyben bugyogó szennyről, erre tartja ugyanis Claytont vagy éppen Arthurt, aki viszont olyan időzített bomba, amilyennel tele van a jogász szakma: valahol legbelül tudja, hogy annak idején nem így képzelte el az igazság szolgálatát, munkájával a jogszabályokat inkább kerülgeti, mint betartatja és csak a kiégés vagy a radikális szembefordulás jelenti számára a szakmai perspektívát. A film legnegatívabb figurája a friss Oscar-díjas Tilda Swinton (némileg meglepő, de teljesen megérdemelt diadal) talán még izgalmasabb karakter, mert friss előléptetettként és leginkább nőként folyamatos bizonyítási kényszerben él; beszédeit lázasan gyakorolja a tükör előtt, és a mosdóban szárítgatja az izzadságfoltjait, miközben minden egyes karrierlétrafokához emberi vér tapad - régóta nem láthattunk ennyire tragikus főgonoszt. 

Mindegyikükben közös egyébként a magánélet teljes hiánya vagy abszolút másodlagossága, és Clayton esetében kissé felesleges is erőltetni az elvált feleség és gyerek szálat. Clooney egyébként bravúrosan megoldja a feladatát, amikor kell, átengedi a terepet egy-egy látványosabb jelenet erejéig a mellékszereplőknek, de mindvégig hű marad címszereplő mivoltához. A szájába adott párbeszédek után bármely színész megnyalná mind a tíz ujját, és a Wilkinsonnal vagy Swintonnal előadott pengeváltásaik láttán egyáltalán nem hiányzik a filmből esküdtszék előtti nagymonológ, ezek a hihetetlenül erős dialógusok olyan kérdéseket vetnek fel, amelyek a nézőknek éppúgy percekig fejtörést okoznak, mint a karaktereknek.

Tom Wilkinson a Michael Clayton című filmben

A film csúcspontjának azt a jelenetet tekintem, amelyben Clayton és Arthur egy csokor bagett mellett szembesülnek, hogy tisztázzák, ki melyik oldalon áll. Michael ekkor még nem tudja, Arthur már igen - épp az imént szédelgett a Times Square-en tébolyultan felszabadult arckifejezéssel. Ez az arckifejezés egyrészt ismét alátámasztja a megbízható mellékszeplő skatulyába zárt Tom Wilkinson színészi zsenialitását, másrészt pedig egyértelművé teszi, hogy a film tanulsága nem a multicégek ördögi mivoltához kapcsolódik, hanem ahhoz a személyes dilemmához, amivel minden embernek tudni kell azonosulni: Azt csinálod-e, amiben hiszel? illetve Olyan rendszert szolgálsz-e ki, amelynek céljaival azonosulsz?

A végefőcím alatt alkalmazott egyszerű, de igen hatásos módszer a címszereplő esetében megadja a választ a kérdésekre, és Clooney arca szinte rímel Wilkinsonéra egy órával korábbról, de a film a nézőtől is elvárja ezek után a tükörbe nézést.