Titanic: Mellbimbó az erdőben

Serge Bozon filmje, a La France nagy élmény, mert úgy csinál belőlünk hülyét újra meg újra, hogy közben okosan, apránként adagolja a tartalmas, ép ésszel és szívvel is befogadható rezdüléseket. Így aztán soha nem jutunk el arra a szintre, hogy bosszankodva, legyintgetve felpattanjunk és elhagyjuk a mozitermet: a La France az utolsó pillanatig megigéz és fogva tart, még akkor is, ha időnként őrjítően öncélúnak és sekélyesnek tűnik az egész.

 

Azért ültem be rá, mert szeretem az első világháborús filmeket. Úgy is indul, mint a szegényember Hosszú jegyesség-e: egy csúnyácska, hallgatag nő, Camille (Sylvie Testud) elindul, hogy felkutassa a háborúban eltűnt szerelmét. Mint az Ahogy tetszik Rosalindája, levágja a haját, gézbe fojtja a mellbimbóját, férfiruhába bújik és beveti magát az erdőbe, hogy rendbetegye valahogy az életét. Az erdő Shakespeare-nél is, Bozonnál is varázshely: a korábban biztosra vett, kiszámíthatónak gondolt dolgok átbucskáznak a fejükön és itt, a sápadtzöld tisztáson egészen meglepő alakban születnek újjá. Camille elszántan bukdácsol egy csapat fura katona között, mi meg loholunk a nyomában, hogy megpróbáljuk Bozon helyett is összerakni a történetét. Időbe telik, mire rájövünk, hogy a történet nem történet, a katona nem katona, az erdő nem erdő, a háború nem háború. Vagy mégis az.

Talán amikor a bakák először rántják elő a hangszereiket és a tisztáson dalolni kezdenek, de úgy, mint mondjuk Sufjan Stevens, a King's Singers plusz Paul McCartney szerelemgyerekei, talán akkor kezd gyanús lenni az egész. De jók a dalok és jó maga a film is, és maradunk. Szürreális, igen, igen. A La France - fogalmam sincs, miért ez a címe - látszólag és/vagy egyébként is zagyva, hirtelenszép és nyirkos, mint egy nyugtalan álom.

A La France-t április 11-én 18:15-kor vetítik a Toldi moziban.