Jeff Nichols: Aztán találtunk egy hitelkártyát

Az alig harmincéves Nichols régóta tudta, hogy első filmjét szülővárosához, az arkansas-i Little Rockhoz közel eső vidéken akarja leforgatni. A Fegyverek és emberek tipikus amerikai-nyomor sztori keserű, gyűlölettől bénult kisemberekről, akik egy idő után kénytelenek belátni, hogy a parttalan, vad ellenségeskedés mindkét oldal kihalásával fenyeget. A szinte fillérekből leforgatott filmet már több mint ötven fesztiválra hívták meg, mire a Titanic-ra eljutott; nagy indie kedvenc az amerikai kritikusok körében.

Jeff Nichols az Uránia moziban

A történetben egy apa első házasságából született három fiú esik neki a második feleségtől született négy testvérnek. A film így indul: az apa meghal és az első három fiú hívatlanul betoppan a temetésre. Kész a botrány, elszabadulnak az indulatok.

- Mit tennél, ha valaki odasétálna az apád temetésére és ráköpne a koporsójára?

- Hú, hát én sem hagynám annyiban a dolgot; valószínűleg én is felpattannék a helyemről és nekiesnék annak, aki ilyet tesz. Apám jó ember, olyan ember, akit tisztelek és szeretek. Más kérdés persze, hogy egy idő után nálam is gyilkosságba torkollana-e ez az egész. Nem hiszem, hogy képes lennék egy másik ember vérét ontani. 

- Mennyi az önéletrajzi, valós elem a filmedben?

- Mi is hárman vagyunk testvérek a családban, három fiú. Én vagyok a legfiatalabb. Jól ismerem azt a dinamizmust, ami három fivér között kialakul az évek során. A közeget is jól ismerem: Little Rockban nőttem fel, ami egy százezres város, de nyaranta mindig átjártam a nagyszüleimhez egy Altheimer nevű, 450 lakosú kisvárosba, ami pontosan olyan típusú hely, mint a film helyszíne. Azok a felvételek, amik a tájat, az autóút menti világot mutatják, ott készültek, Little Rock és Altheimer között. Milliószor megjártam azt az utat, oda-vissza; minden kép mélyen beivódott az agyamba. A film főszereplője egy halászfarmon dolgozott - én is éppen ezen a halászfarmon dolgoztam. A színészek többsége az én ruháimat hordta, a legtöbbjük nem hivatásos színész, hanem régi barátom. Nagyon személyes film ez.

- Itt nőttél fel, aztán elmentél filmes suliba tanulni és filmrendező lettél. Mennyire menekültél erről a tájról?

- Azt hiszem, ha Altheimerben nőttem volna fel, egészen más filmet forgatok erről a vidékről - na az valóban egy meneküléstörténet lett volna. Little Rock azonban nagyon más, egy nagyváros és egyáltalán nem éreztem menekülésnek azt, hogy elmentem filmes iskolába és filmrendező lettem. Azt viszont pontosan tudtam már nagyon régóta, hogy az első filmem egy Altheimer-típusú helyen játszódik majd. Megkapott a hely szépsége és szomorúsága. Ezek a vidékek régen fejlett iparral büszkélkedtek, mára pedig gyakorlatilag kihalt, lepusztult szellemvárosok lettek belőlük. Nagyon megragadott ez a furcsa, semmihez sem hasonlítható hangulat, amit ez a környék áraszt magából.

- Szépek a képek. 

- Igen, tudod, amikor belevágtam ebbe az egészbe, David Gordon Green, aki jóbarátom, a film producere is egyben és akire persze felnézek és akit mélyen tisztelek, mint rendezőt, szóval David azt mondta: ha van 30 ezer dollárod egy filmre, találj egy jó operatőrt és költs 25 ezer dollárt a kamerára, a 35 mm-es filmre és a filmelőhívásra. A többit majd valahogy megoldod, de ez a legfontosabb. Így lesz film a filmedből. Ez számít, ez a cél, hogy csinálj egy gyönyörű filmet. És ezt máshogy nem lehet elérni, csak rendes filmre forgatva. Videóra nem megy. Az, hogy nincs pénzed, nagyon sok mindent meghatároz. A film például tele van kinti, szabadtéri felvételekkel, tájképekkel. Miért? Mert nem volt elég pénzünk a belső terek bevilágítására, úgyhogy kiültettem a színészeket a verandára, a kertbe, kivittem a sztorit a szántóföldre. 

- Ilyen egyszerű?

- Hm, nem mondanám (nevet). Nehéz volt, mert például miután leforgattam a filmet, három-négy hónapig dobozban volt az egész film, nem maradt egy fillérem se, hogy laborba küldjem az anyagot. Hónapokig fogalmam se volt, hogy néz ki a film, amit rendeztem. Nagyon rizikós volt, mert nem tudhattam, nincs-e mondjuk valami filmhiba, valami hosszú csík a kép közepén. Aztán találtunk egy hitelkártyát: az egyik barátom egyik hitelkártyáján volt még vagy 3000 dollár és így végül elő tudtuk hívni a filmet. A főszereplő, Michael Shannon, igazi profi - szinte az egyetlen profi színész volt a stábban, vagy harminc filmben játszott már -, alig hittem a fülemnek, mikor az ügynöke visszahívott, hogy elvállalja a szerepet. Már egy ideje forgattunk, amikor odaaraszoltam hozzá és elmotyogtam neki, hogy heti 300 dollárt tudok neki félretenni gázsinak. Mire rámnézett és azt mondta: "Hagyjál békén." Ingyen csinálta meg az egészet.

- A Fegyverek és emberek-ben szinte alig vannak fegyverek, alig mutatod az erőszakot.  

- Erre is két válasz van persze. Az első, a legfontosabb az az, hogy nem érdekelt különösebben az erőszak, a gyilkosság, a vérző sebek ábrázolása, sokkal inkább izgatott a csend, a hallgatás, azok a pillantások, pillanatok amik megelőzik vagy amik követik az erőszakos tetteket. Mi történik az erőszak előtt és után? Ez volt a lényeg, erről szól ez a film. A másik válaszom prózaibb, de ez is nagyon fontos: nem volt rá pénz. Nem volt pénz maszkmesterre, szakértőkre, hogy úgy mutassam meg, hogyan spriccel a művér, hogyan vergődik valaki halálra, hogy az hiteles legyen. De azt hiszem, jobban jártunk így, ezzel az effektek nélküli, lelkeket mutató verzióval.