Néha a kreténeknek is jár Oscar

A Trópusi vihar az a típusú komédia, aminek két szinten kellene tökéletesen működnie: egyrészt könnyed nyári akció-vígjátékként, másrészt pedig a filmőrülteket ravasz utalásokkal kényeztető bennfentes-mókaként. Előbbi célkitűzésének maradéktalanul eleget tesz, utóbbi esetében viszont maximum kellemes déja vu érzést tud előidézni.

Brandon T. Jackson mint Alpa Chino

Ben Stillert sokan hajlamosak elintézni egy közepesen jó hollywoodi komikusként, és az utóbbi időben nem is sokat tett azért, hogy megugorja a langyos középutat. A Trópusi vihar viszont elvileg az ő show-ja és ha színészileg el is lopják előle (leginkább Robert Downey Jr., de róla később), akkor is bezsebelheti az elismeréseket a forgatókönyvért és a rendezésért. Elismerések márpedig megilletik, hiszen háborúsfilm-paródiája a különösen erős idei nyári szezon egyik legszórakoztatóbb és legsikeresebb komédiájaként tudott kiemelkedni.

Stiller alakítja Tugg Speedmant, a levitézlett akcióhőst, aki egy háborús dráma főszerepével szeretne megkapaszkodni az A-ligában. Szereplőtársai a többszörös Oscar-díjas "method actor", Kirk Lazarus (Downey Jr.), a fingós-hájkosztümös vígjátékok királya, Jeff Portnoy (Jack Black), Alpa Chino - a rapperből lett színész (Brandon T. Jackson) és a lelkiismeretes, sztárallűröktől (még) mentes kezdő (Jay Baruchel). A díszes kompánia a Waterworld óta a legkínosabb és legpazarlóbb forgatáshoz asszisztál, de egy csodás mentőötletnek köszönhetően hamarosan igazi háborúba keverednek és a színészi kihívásokat felváltja a kőkemény túlélőösztön. Mindez persze temérdek filmes utalással, ötletes marketinggel, zéró politikai korrektséggel (aki kiakad a "totál kretén" Oscar-elmélettől - voltak egy páran - annak menthetetlenül nincs semmi humora!) és rengeteg iróniával.

Jack Black és Jay Baruchel a Trópusi vihar című filmben

A parádés alapötlet lehetőséget nyújt, hogy Stillerék egyszerre olvassanak be a hollywoodi stúdiórendszernek, saját kollégáiknak, továbbá a háborús film és a valóságshow műfajának is. Ennél fogva a Trópusi vihar-nak két szinten kellene tökéletesen működnie: egyrészt könnyed nyári akció-vígjátékként, másrészt pedig a filmőrülteket ravasz utalásokkal kényeztető bennfentes-mókaként. A jó hír, hogy az első elvárásnak maradéktalanul eleget tesz. Lendületes, vicces és látványos. A hardcore filmrajongóknak azonban be kell érniük jó adag déja-vu érzéssel és kissé szakállas poénokkal. Stiller karakterét például elintézték annyival, hogy Derek Zoolandert összegyúrták Tom Crooze-zal, a tipikus hollywoodi arcok (ügynök, producer, rendező) között pedig nincs olyan, akinél ne láthattunk volna már sokkal szellemesebbet a Törtetők című sorozatban.

A Törtetők-párhuzam szinte az egész filmet végigkíséri, főleg, hogy ott egy egész évadot szenteltek egy hasonló, őserdei nehézségekkel küszködő forgatásnak. Persze nem mindenki nézi ezt a sorozatot, de érezhető, hogy a Trópusi vihar sztorijával nagyon szerették volna lenyűgözni azt a réteget, akik igen, de elkéstek vele. Jack Black egydimenziós karaktere (az egyértelmű fricska Eddie Murphynek azért elég vicces), a folyamatos A szakasz és Apokalipszis, most-utalások, valamint az Oscar-díjjal kapcsolatos poénok  nem elég rafináltak és intelligensek - legtöbbjük egy közepesen művelt filmőrült számára abszolút kiszámítható. Ugyanez a helyzet a film előtt látható ál-előzetesekkel is, bár azok az elején még biztosítják a jó hangulatot, ezért jóindulatúan szemet hunyunk fölötte, hogy épp egy éve Tarantino és Rodriguez már elsütötték ezt a viccet.

Az imént elpanaszolt kifogások alól azonban szerencsére van két kivétel, mégpedig két szereplő. Nekik köszönhetően a Trópusi vihar nem csak könnyed, felejthető nyári szórakozás, hanem percekre - amíg ők a vásznon vannak - pont az a tökös, Hollywoodnak beintő szatíra, ami mindig is szeretett volna lenni. Az egyik személyét nem árulom el, mert aki már tudja, hogy ki a film meglepetésvendége, az valószínűleg azt is tudja, hogy jelenléte miért fergetegesen bátor és (ön)ironikus, a többieknek pedig legyen óriási sokk.

Ben Stiller és Robert Downey Jr. a Trópusi vihar című filmben

Az viszont senkit nem érhet meglepetésként, hogy Robert Downey Jr. fantasztikus. Már A Vasember után is sejthettük, hogy neki dolgozik a 2008-as nyár, de Kirk Lazarus tényleg az ő Jack Sparrow-ja; az a karakter, amiért több évtizednyi drog- és alkoholbűzös hullámvölgy után tárt karokkal fogadja az őt korábban szalonképtelennek tartó hollywoodi elit. Neki jutottak a legjobb poénok, a legjobb háttérsztori, a legokosabb filmes fricskák és a legmókásabb ál-trailer (ehhez a képzelt klasszikushoz). Meglepetés Oscar-jelöléstől a külön Kirk Lazarus spin-off filmig bármit el lehet képzelni számára - a többiekkel ellentétben benne még több vígjátéknyi szufla maradt. Ráadásul nem telepszik rá az egész filmre, hagyja érvényesülni a csapat többi tagját is, amitől egy laza Ocean's 11-érzése támad az embernek, miszerint ezek a sztárok élvezik egymás társaságát és jókedvük összességében ragadós. Mindenki jó fejként kerül ki a kalandból, még Matthew McConaughey is, pedig ő egy olyan szerepet alakít, amiről ha nem tudnánk, akkor is ordítana, hogy Owen Wilsonnak szánták.

Végezetül megérdemel egy pár szót az a tény, hogy idén nyáron mintha még az átlagosnál is több magyar szinkronos film került volna a mozikba és a Trópusi vihar sztárjai is magyar hangon szólalnak meg. Ez a döntés ismét a fentebb már felvázolt kettős célcsoport problematikáját hordozza magában, ugyanis vannak egy jó páran, akiknek fel fog tűnni, hogy Kirk Lazarus szögedies tájszólásával elveszik egy rakás remek nyelvi poén, és a parasztos magyar nem adja vissza a gengszterrapes angolt. Mégis, összességében szerencsére elmondható, hogy a fordítók és szinkronszínészek derekasan megoldották az egyik legnagyobb idei kihívásukat.