Két nő, egy eset

Keira Knightley és Sienna Miller egyaránt eddigi legjobb alakítását nyújtja A szerelem határai című filmben, amely érzékenyen és néha magamutogatón mesél két nőről, aki ugyanazt a férfit szerette.

Talán nem árt tisztázni az elején, hogy mi nem A szerelem határai: nem életrajzi film és nem Dylan Thomas-film. John Maybury lebilincselő munkája női szerelemről és barátságról szól, egy Dylan Thomas köré kitalált fiktív szerelmi négyszögön keresztül. Bár a walesi költő negyvenéves kora előtt alkoholba fulladó viharos élete is érdekes filmalapanyag volna, a rendező és forgatókönyvírója - Sharman Macdonald, Keira Knightley anyja - ezt csak ugródeszkának használta ahhoz, hogy nőkről meséljen.

Az alkoholista, nőcsábász költő (Matthew Rhys, aki pontosan annyi bambasággal játssza végig a filmet, hogy egy kicsit utáljuk, de ne forduljunk el tőle teljesen) és régi szerelme, Vera (Keira Knightley, aki jobb, mint valaha) Londonban találkoznak újra 1940-ben, a bombák árnyékában, ahol mindenki nagyon élni akar. Fent harci repülők húznak el, lent a szórakozóhellyé alakított metróalagútban a vérvörös ajkú Vera trópusi háttér előtt énekel közönségét és saját magát rövid időre abba az álomba ringatva, hogy minden rendben van. Vera sosem tette túl magát Dylanen, és az általános "talán holnap már nem élünk"-hangulat is kedvez a láng újbóli fellobbanásának, de a férfi kellemetlen meglepetésként egy feleséget tartogat számára. Aztán Caitlin (Sienna Miller, aki sokkal jobb, mint valaha) mellé nem sokára egy negyedik szereplő is érkezik a Verának udvarló William (Cillian Murphy, aki érzékeny, mint mindig) személyében.

Vera és Caitlin pengeéles női ösztönnel mindketten azonnal felismerik, hogy több mint riválisok: ugyanazt a férfit szeretni különleges kapocs. Dylan figyelmén nem csak egymással, hanem a költészettel, az alkohollal és a többi alkalmi nőszeméllyel is osztoznak, így kettejük közt bajtársi viszony jön létre, ami a praktikus segítségnyújtástól indul és olyan mély érzéssé fejlődik, amit nevezhetünk barátságnak, vagy akár szerelemnek is. Maybury a meleg festőről, Francis Baconről és szeretőjéről szóló Ördögi szerelem-ben is finom árnyalatokkal ábrázolta a heves szeretet-gyűlölet kapcsolatot, és most kiderül, hogy a nőket ugyanolyan jól érti. Knightley és Miller labilis, hol a feltétlen testvéri szeretet, hol az acsarkodás felé billenő kapcsolatát visszafogott gesztusokkal jeleníti meg mindkét remekül vezetett színésznő, egy túlzás, egy kilógó pillanat sincs, holott a sztori szinte könyörög a melodrámáért.

Sienna Miller és Keira Knightley A szerelem határai című filmben

Annyira jó nézni ezt a két nőt, hogy a férfiak segédeszközzé redukálódnak mellettük, de ez nem is baj, és amennyit Rhys odatesz a léha költőből és Murphy a háború roncsolta lelkű katonából, az pont elég. Az egyetlen dolog, ami elvonhatja a figyelmünket, a rendező szecessziós lelkülete. Maybury minden filmjében erősen stilizált környezetet teremt, ahol kiemelt szerepet kapnak a színek és fények, és a vizuális megoldások időnként már tolakodóan ötletesek. Legtöbb választása jó, a háború borzasztó realitását és a valóság elől menedéket nyújtó művészetet és szerelmet hatásosan állítja szembe a merész, néha már-már képregényszerű fény-árnyék játékokkal, szürreális színekkel és elemelt beállításokkal. Amikor viszont a frontvonalat és a szülőszobát párhuzamosan vágja, vagy amikor tükrön keresztül megsokszorozott képeken mutatja hőseit, vagy többedszerre fényképezi zárt térben felső kameraállásból őket (ezek egyébként több filmjében visszatérő kedvelt eszközei), a mesterkéltség egy-egy pillanatra kiránt a sztoriból.

Az idő nagy részében viszont tökéletes az összhang a cselekmény, a vizualitás és Angelo Badalamenti (David Lynch állandó zeneszerzője) pátoszmentes zenéje közt, és szinte hihetetlen, hogy az utolsó két jelenetben Knightley és Miller annyi jelentőségteljes pillantást vált, ami más esetben két óra alatt is sok volna, és mégis a szívünk facsarodik bele. Gyanítom, hogy A szerelem határai-t (Az órák-hoz hasonlóan) inkább a filmben magukra ismerő nők fogják szeretni, mint a férfiak. Mégis kívánom, hogy sok férfi beüljön rá, mert bármilyen esetlenül hangzik is: lehet belőle tanulni egy-két dolgot a nőkről. Ráadásul a legszebb oldalukról.