Nem csak a mozinak élnek

Tim Burton saját rajzaival illusztrált abszurd mesekönyvének magyar megjelenéséről jutott eszünkbe, hogy a rendezőket gyakran megszállott, szakbarbár figuráknak képzeljük, akiket filmjeiken kívül igazán semmi sem érdekel. Szeretnénk megcáfolni ezt a sztereotípiát, ezért összeszedtünk egy csapat zseniális filmest, akik közt akad hobbiborász, képzőművész kávérajongó, zenész és képregényrajzoló is.

Tim Burton és a sajtfejű srác

Ahogy a vásznon, úgy a papíron is a bizarr rémmesékhez vonzódik Tim Burton. A magyarul a Rímbörtön - avagy az Osztrigasrác mélabús halála és más történetek címen futó vékony kis könyvecskéjében saját rajzaival illusztrálja rímben elmesélt történeteit, amelyek olyan kirekesztett, fura szerzetekről szólnak, mint a szuperhős srác, akinek egyetlen speciális képessége, hogy ronda foltot hagy maga után, vagy a Tűpárnakirálynő, aki folyton megszúrja magát. Hogy Burton a tárgyak fétisében él, egyértelmű az Ollókezű Edward-tól kezdve a Sweeney Todd-ig mindegyik filmjéből; akárcsak Edward ollóinál, fantáziája itt is hétköznapi tárgyak segítségével emeli át hőseit egy szürreális birodalomba, ahol az egyik fiúnak sajtfeje van, a másik lány pedig ténylegesen tárggyá - egy kényelmes ággyá - változik.

+ + +

Michel Gondry és a szexi kommunistanők

Michel Gondry egy kicsit zenész is volt, mielőtt rendező lett: középiskolai haverjával alapították a Oui Oui együttest, amelyben ő volt a dobos, majd a két albumot megért banda klipjeit rendezte. Björk felfigyelt ezekre, és így indult be Gondry kliprendezői karrierje. Nyilván nem mondunk újat azzal, hogy Gondry fékezhetetlen agyveleje (vö. Lázár Ervin) lenyűgöző dolgokra képes, ha mégis, akkor elég egy pillantást vetni a honlapján található saját készítésű rajzára, amit feltehetően egy pszichológus elijesztésére készített. Ezen többek közt egy sliccéből kinyúló kéz látható, amely vécépapír-gurigát tart azzal a felszólítással, hogy "töröld ki a feneked a rossz vicceimmel!".

Az első oldal nagyban	A második oldal nagyban

Gondry első, We Lost The War But Not The Battle című képregénye nyáron jelent meg, és négy barátról szól, akik kénytelenek háborúba menni, hogy országukat megvédelmezzék a szexi kommunistanők ellen. A narrátor egy illúzióvesztett építész, aki Gondry fejét viseli, egyik haverja abból él, hogy lángnyelveket fest motorokra, a másik gazdálkodó vidéken, a harmadik pedig festő volt, míg el nem vitte az AIDS, de ez nem elég ok arra, hogy ne vonuljon be (itt nézheted meg a képergény első, második, harmadik, negyedik, ötödik és hatodik oldalát).

+ + +

Francis Ford Coppola és a szőlőtőkék

Reméljük, senkit nem kell külön győzködnünk arról, hogy a borászat és a gasztronómia is művészeti ág - persze, amennyiben szívvel és hozzáértéssel művelik. Az olasz származású Coppola ezzel természetesen tisztában van, és a bor szeretete már gyermekkorában beleivódott, amikor nagyapja és nagybátyjai New York-i otthonuk alagsorában készítették a kellemesen egyszerű házi bort a Kaliforniából érkezett szőlőfürtökből.

Coppola 1975-ben vásárolta meg első darab szőlőjét Kaliforniában, majd területben és tevékenységi körben is egyre terjeszkedett, és ma már nem csak borok fűződnek a nevéhez, hanem például tésztaszószt is árul és San Franciscóban megnyitotta saját filmgyártó cégéről elnevezett kávézó-éttermét, a Cafe Zoetrope-ot is, amelyben természetesen olasz ételeket szolgálnak fel. Borai széles skálán mozognak a Rosso & Bianco nevű asztali boroktól kezdve a lánya ihletésére készült gyümölcsös ízű Sofia rosé cuvée-ig és a Director's Cut (rendezői verzió) elnevezésű borcsaládig. A Coppola által felvirágoztatott termőterületről és borászati tevékenységéről még könyvet is írtak.

+ + +

David Lynch, a firkák, az időjárás, meg a jó erős eszpresszó

Bár a The Angriest Dog in the World (A világ legdühösebb kutyája) című képregény-sorozata nem tanúskodik nagy rajzkészségről, Lynch rendszeresen tevékenykedik a képző- és iparművészet területén: fest, fotózik, bútorokat tervez és épít. Tavaly májusban Párizsban The Air is on Fire című kiállítás keretében mutatták be alkotásait, és mint ezen az amatőrvideón is látható, Lynch egy visszafogott performance-szal is gazdagította a látogatók élményét (nem meglepő, hiszen zeneszerzőként is tevékenykedik).

"Edd meg a félelmem" - egy Lynch-műalkotás

A dühös kutyás képregénnyel kapcsolatban azt kell tudni, hogy bár ugyanabból a négy kockából állt, tíz éven keresztül futott az L.A. Readerben, csak a buborékokba írt szövegek variálódtak az idétlen szóviccektől kezdve a titokzatos egysorosokig. Lynch maga tervezte honlapját is, ahova mindenképpen érdemes ellátogatni, ha másért nem, hát azért, hogy rendeljünk saját kávémárkájából és megnézzük a rendező napi Los Angeles-i időjárás-jelentését.

+ + +

Woody Allen és a jazz

Köztudott, hogy Woody Allen számára a filmrendezés a neurózis előli menekvés eszköze, lazításképpen pedig klarinétozni szokott. Tavaly decemberben Budapesten is koncertet adott, előtte pedig volt olyan kedves és benézett a Puskin moziba, hogy köszöntse a Kasszandra álma nézőit. A mester, aki Allan Stewart Konigsberg néven látta meg a napvilágot, már ifjúkorától jazzrajongó volt, és művésznevét Woody Herman klarinétművésztől kölcsönözte.

Allen több felállásban is szokott koncertezni, hétfő esténként az Eddy Davis New Orleans Jazz Banddel lép fel a manhattani Carlyle hotelben, ahol száz dollárért plusz a vacsora áráért bárki meghallgathatja őket. A szórakozás és a terápia persze nem válik szét élesen: '73-as Hétalvó című filmjéhez maga írta a zenét, amelyet a Preservation Hall Jazz Banddel adnak elő. Allen zenei ténykedését egy dokumentumfilm is megörökíti: Barbara Kopple Wild Man Blues-a Allenék '96-os európai turnéja alatt készült.

+ + +

Neil Jordan és az ír családok

A Síró játék és az Egy kapcsolat vége rendezője az egyetemen nem rendezést, hanem ír történelmet és angol irodalmat tanult, és hat évvel előbb jelent meg önálló kötete, mint hogy első filmjét, a '82-es Angyal-t elkészítette volna.

Ezt a Night in Tunisia című novelláskötetet eddig négy ír figurákat szerepeltető regény követte, amelyekben főképpen családi kapcsolatokat, gyerekkori emlékeket boncolgat. Legutóbbi regénye a 2005-ös Shade, amelynek főhőse egy 50-es években meggyilkolt nő, aki szellemalakban létezik tovább és tekint vissza életére és meggyilkolásának előzményeire.

+ + +

Emir Kusturica és a balkán hangjai

Neil Jordantől A jó rabló-n keresztül vezet az út Kusturicáig: a 2002-es krimiben a szerb rendező egy Jimi Hendrix-mániás biztonságirendszer-szakértőt alakított.

Kusturica a 80-as évek második felében alkalmanként játszott a szarajevói Zabranjeno Pusenje (azaz: Tilos a dohányzás) együttessel és '87-es albumukon zeneszerzőként is közreműködött, azonban komolyabban csak tíz évvel később kezdtek el együtt dolgozni, amikor az átalakult banda immár No Smoking Orchestra néven megírta a Macskajaj zenéjét. '99-ben kiadták Unza Unza Time című albumukat és turnésorozatba fogtak Emir Kusturica & No Smoking Orchestra néven, melyet aztán a nálunk Umca-umca, macska-zaj (Super 8 Stories) címen futó vérpezsdítő filmben dokumentáltak.