A Pannon-tenger fenekén

Vágólapra másolva!
Akinek mániája a Monarchia, vagy érdekli az állandó ütközési pontul szolgáló Balkán, esetleg a vajdasági magyarok határok közti létállapota, szeret úgy gondolni a Kárpát-medencére, mint a kelet-európai népek olvasztótégelyére, az biztosan talál majd a lelkét megérintő, felemelő motívumokat a Fövenyóra című filmben. Akinek mindez új, vagy egyszerűen hidegen hagyja, Tolnai Szabolcs filmje sajnos nem ad sok kapaszkodót. A vajdasági magyar rendező, Tolnai (Nyári mozi, Arccal a földnek) harmadik rendezése ismét Danilo Kis magyar-szerb író munkáit veszi alapul: most egy önéletrajziregény-trilógiát (Korai bánat, a Kert, hamu és a Fövenyóra) gyúr össze a vásznon. A központi figurák: az író alteregója, Andreas Sam, gyermekként (David Vojnic) és felnőttként (Nebojsa Dugalic), valamint a háborúban eltűnt zsidó származású apa, Eduard Sam (Slobodan Custic). A hetvenes évek belgrádi avantgarde irodalmi körei és a második világháborút élő család jeleneteiből áll össze, hogyan keresi a felnőtt fiú apja emlékét és gyermek önmagát egy látomásokkal teli út- és sorskeresés folyamán. A Kis-regények egyik alapélményét a világháborús menekülések és az elvesztett apa adja, másrészt Kis mindig különböző népek közt élt, innen a folyamatos eredetkeresés. A regények szövete legtöbbször töredezett, így a film érdekesen játszik az idősíkokkal. A korokra utaló tárgyi jelzések pedig gyönyörűek: régi repedt sakktábla, minimikrofon a '70-es évekből, keményített inggallér.  Az addig rendben van, hogy egy komoly irodalmi művet meg kell szűrni és újjáépíteni, hogy onnan lehessen létrehozni saját filmes mondanivalót. Tolnai filmjében viszont a személyes értelmezés mintha néha elengedné a nézőt, úgy tűnik, a rendező sem mindig tudja, mi mit követ. Sokszor látszólag szinte minden logika nélkül pattog ide-oda az időben a cselekmény. A színészek (köztük Lázár Kati, Nagy Mari, Rajhona Ádám) viszont őszinték, ösztönösek, sok finom, apró rezzenéssel. A képi világ gyönyörű, és nem zavaró a fekete-fehér fényképezés sem, Pohárnok Gergely operatőr tapasztaltságának és kiváló vizuális érzékének hála. A film zenéje is teljesen rendben van, a dán Strange Party Orchestra körülbelül három-négy szerzeménye bátor választás. Szép a film, de a ritmus néha megbicsaklik: jót tenne neki egy feszesebb forma, több koncentráltság a lassan és szilánkosan épülő-hömpölygő történet ellenére. Danilo Kis és Tolnai Szabolcs szerint viszont a lényeg, hogy ebben a 4-500 km-es sugarú körben minden nagyon hasonló, és minden ismétlődik. Hontalanság, alárendeltség, sűrűn változó erőviszonyok, felesleges villongások és túlzott komplexusok. Az egész olyan, mint az élet egy kiszáradt tenger poros fenekén. Az idő pedig pereg, mint a homok.
Vágólapra másolva!