Ballada National Geographic-beütéssel

A Berlinalén versenyző Katalin Varga szerintünk hibái ellenére nem erőtlen első film, és beszéltünk olyanokkal is, akik az idei fesztivál legjobb alkotásának tartják.

A Katalin Varga című film román-brit-magyar koprodukcióként feltűntetve szerepel a Berlinale versenyprogramjában, de magyarabb, mint amire számítani lehetett: a játékidő 90%-ában magyarul beszélnek a főszerepeket játszó romániai magyar színészek. A film azt meséli el, hogyan áll bosszút Varga Katalin a férfin, aki tizenegy évvel korábban megerőszakolta, amikor férje számára kiderül, hogy kisfiuknak az erőszaktevő az apja. Az elsőfilmes angol rendező, Peter Strickland azt állítja, bárhol játszódhatna ez a történet, és annyi igaz ebből, hogy a bosszú témája univerzális, és a sztori nagyon szűken tartott fókusza valóban végig erre koncentrál, de teljesen más volna a film, ha nem a szűkszavú székelyek nyelvére igazították volna, és ha nem ezeket a hegyeket és erdőket látnánk benne végig.

A táj fontos mellékszereplővé válik, de Strickland és társai mégsem képesek úgy összhangba hozni a történettel és a főhősökkel, ahogy például Mundruczóéknak sikerült a Deltá-ban, ezért a tagadhatatlanul szép táj néha kicsit esetlenül lóg a sztorin, és amikor a madarak reptét is megmutatják, a tévékészülék előtt érzem magamat egy pillanatra. A közeget talán nem sikerült maradéktalanul kiaknázni, a beszédes erdélyi arcokat viszont igen, a Varga Katalint játszó Péter Hilda és az erőszaktevőt megformáló Pálfy Tibor vonásai és pillantásai mély, ösztönös bölcsességről árulkodnak a bőségesen adagolt közelképeken. Amikor csak a gesztusaikkal játszanak ezek az emberek, akkor a legerősebb a film, de amikor megszólalnak, néha falsul cseng a hangjuk. Sajnálatos, hogy a film kulcsjelenete, az erőszaktevő és áldozata éjszakai beszélgetése, különösen gyengén sikerült, Péter és Pálfy közt egyszerűen semmi nem tapintható ezekben a pillanatokban, pedig mindennek itt kéne sűrűsödnie.

Hibái ellenére nem erőtlen első film a Katalin Varga, Strickland határozott, tömör forgatókönyve különösen reménykeltő.

Jelenet a Katalin Varga című filmből

A csekély érdeklődés ellenére érdekfeszítő beszélgetés alakult ki a Katalin Varga bemutatója utáni sajtótájékoztatón, ahol az előző napi Michelle Pfeifferhez intézett kérdésekhez hasonló - "Mégis, mi a titka fiatalos megjelenésének?" - mélységeket szerencsére mellőzte az a néhány tucat kolléga, aki megjelent.

Peter Strickland rendező 2004-ben Erdélyben stoppolt pár barátjával, ahol csodás táj és számos kutya fogadta. Ekkor döntött a helyszín mellett. Görög-angol szülők gyermeke, így mint mondta, nem volt különösebb kötődése a területhez, ahogy annak történelméhez sem. "Görögnek túl angol vagyok, angolnak túl görög. Erdély pont félúton van" - indokolta meg a fentiek mellett a témaválasztást.

A sajtótájékoztatón többször kihangsúlyozta, nem politizál a film, és nem is törekedett az aktuális viszonyok ábrázolásra: "Angol vagyok, hogy is lehetnék autentikus? Nem is volt célom. És bombasztikus sem akartam lenni, mint Kusturica" - mondta a sajtótájékoztatón. Sokkal inkább általános, univerzális emberi érzésekkel akart foglalkozni, mondta, attól azonban óvakodott, hogy a megszokott klisék mentén haladjon e cél felé: "Olyan történetet akartam, ami bárhol megtörténhet."

Peter Strickland, Péter Hilda és Pálfy Tibor a sajtótájékoztató előtt

Indirekt módon mégis szóba kerül a magyar-román viszony a filmben, mivel románok indulnak Katalin nyomába azzal a céllal, hogy megbosszulják a nő bosszúját. "Nagyon is tudatában voltam, hogy érzékeny témát érintek, de ezzel a filmmel nem akartam kommentálni Magyarországot vagy Romániát" - magyarázta egy további kérdésre a rendező. A főszereplő Pálfy Tibor ehhez annyit fűzött hozzá, hogy nem akarták kihangsúlyozni a magyar-román viszonyt, de megkerülni sem, az egyik producer pedig kétszer is kihangsúlyozta, mennyire hálás, hogy a magyarok mellett román színészek is helyet kaptak a filmben.

Az univerzalitáson kívül a jellemfejlődésre helyezte a rendező a hangsúlyt: Antal karaktere pozitív lesz, Hildáé pedig negatív, és a rendező szerint ez így is van jól.

Egy német újságírónő értetlenül állt a film negatív befejezése előtt, egy másik pedig egyenesen sértettségének adott hangot, amire a rendező úgy érvelt: "Többen meghaltak a filmben. That's life. Nem elégedtem volna meg egy happy enddel, mert akkor csak egy újabb popcornfogyasztásra alkalmas filmet csináltam volna."